A Drugeth-legenda

1939 | Június

AZ ÜRÜGY

Ezerkilencszázhuszonkilenc tavaszán Franciaországból hazafelé igyekezvén, enyhe kerülővel vettem az utamat, hogy a világhírű tengeri fürdőn, amelyet szép hamis névvel Oloron-les-bains-nek neveznek majd, meglátogassam Ervint, unokabátyámat. Ekkor már több mint tíz esztendeje nem láttam őt, - egy hónappal a fegyverszünet előtt találkoztunk utoljára s az összeomlás után nyomtalanul eltűnt. Egy ideig sokat gondoltam rá, gyerekesen vágyakoztam utána, gyerekkorom e kedves rokona után, aki - felnőtt fiú létére - komoly, valódi "barátom" volt. De aztán, mire évek múltán hírt kaptunk felőle, hogy Oloronban élt és valami szálloda-igazgató, már alaposan elfelejtettem őt.

Ó, hát szálloda-igazgató lett Ervinből... Hogy imádta őt mindenki, legfőképpen a nők, a tízéves elkényeztetett kis Editkétől kezdve a szivarozó, nagyszerű Zseni nagymamáig, mindegyikük. Hosszú, karcsú fiú volt, tüneményesen mozgott, remekbefaragott, végtelenül vonzó arcéle és felnyírt tarkója kisfiúsnak hatott, míg a szeme szögletében ezer apró, öreg ránc bujkált és arcán két mély megnyerő barázda szántott végig.

Ha megérkezett, először mindig kedvencét, Zseni-nagymamát üdvözölte, két izmos karjával felkapta őt a levegőbe, körültáncolta vele a szobát s csak e szertartás után varázsolta elő számára a szivarokat, a férfi-szivar-költeményeket. Henri Clayt, üvegtokos Upmant; a nagymama a gáttalan, rendíthetetlenül vidám férfiasságáért szerette.

Ha Editke erőnek-erejével az ölébe ült, ő kissé zavartan de elragadó udvariassággal tárgyalt vele; a kislány nyilván ezért a csókolnivaló, fiús gyámoltalanságáért rajongott, szunnyadó anyai érzéssel. Ervin mint tényleges főhadnagy szolgálta prágai fekete dragonyosoknál. Hogy került Oloron-les-bains-be? Árva fiú volt, dragonyoskapitányként szerelt le, izületeiben finom, de elűzhetetlen nyavalyával s kissé orrolva a Monarchiára.

A kártyához, a tánchoz és a tenisz-játékhoz értett s így némi kalandozás után Marienbadban talált alkalmazást, amely - mint később írta - nem sokban különbözött a parkett-táncos, a krupié vagy a tenisz-tréner minőségtől, legfeljebb abban, hogy e három mesterséget neki egyszemélyben kellett gyakorolnia, s hogy, akitől borravalót kapott, az éppúgy kapitányúrnak szólította, mint az, akinek ő adott. Innen került rövidesen a tengeri fürdőhelyre. No, de nem is Ervinről akarok én beszélni.

Ezen a tavaszon tehát, amely óta már éppen újabb tíz év telt el, meglátogattam Ervint, az oloroni szálló-igazgatót. Érkezésem pontos idejéről nem értesítettem, s így aztán magam indulhattam neki, a szállodát megkeresni. Mikor megmutatták, melyik az, nem akartam elhinni. Ez a délszaki kertből kiemelkedő márványpalota, lenne az ő "vityillója", amiről írt? Ezt igazgatja ő, itt él? A perzsaszőnyeges csarnokba léptem be, s némiképp elfogódva érdeklődtem iránta. Először nem értették a nevét, idegen kiejtésre kellett ferdítenem. Ó, a kapitányúr, - felderültek az arcok, suttogás, továbbítás, telefon, - foglaljak helyet. Néhány pillanat múlva a lépcső aljában, a csavartoszlopok mögött megjelent a régi Ervin zsakettes alakja.

Csak a polgári ruha jelezte a változást. Egy mákszemnyit sem öregedett, ezt rögtön észrevettem, pedig már negyvenben lépegetett. Míg én ezzel a kusza, szórakozott fejszámolással bíbelődtem, ő tárt karokkal sietett felém:

- Kedves kis öregem!...Micsoda ember lettél!

- Ervin, - kiáltottam végre, - drága Ervin. - Összeölelkeztünk.

- Hol a csomagod? Rögtön kiküldök érte, a vendégem vagy, nem ereszt... eresztlek ám el, - megfordult, odaintette magához az embereit, és intézkedett, sebesen görgetve gégéjéből az idegen szavakat, rohanó, lágy er-betűket "szaladj csak kisfiam a táskáért... no öreg huszár, nyissuk ki, várjunk csak, a tizenhetest az én kedves öcsémnek... te is szaladj Fandine, szedd a lábad..."

Úgy áll itt, a hétpróbás nyugalmú peer-i rangban lévő szálló süppedő szőnyegén, a hatalmas karosszékek közt, mint állhatott az apja valaha a bebeki kúriájuk előtt. A felbolydult, serény cselédnép lázas-piros orcával tesz-vesz körülöttem, míg ő felajánlja úri házának vendégszeretetét... Nem lehetett letagadni, hogy erősen idegen kiejtéssel, furcsa hangsúllyal beszél már magyarul, - ha ismét felém fordult éreztem, amint nehezen kapcsolja át agyában a szót az anyanyelvére.

Különös módon volt fogyatékos ez a beszéd, a szóbősége nemhogy csökkent volna, hanem éppen feltünően sok zamatos magyaros fordulattal, ízes kifejezéssel élt, igaz, hogy el-elvétve a ragokat és vonzatokat. Bár meglehet, hogy csak éppen e mulatságos botlások, e paradox hibák s a szokatlan hangszínezés és beszéd-ütem tette feltűnővé a tőzsgyökeres, szinte hatásvadászóan hamisítatlan magyar szöveget, - s olyannyira, hogy az idegen környezet nagyítóján kissé népszínmű hősnek, s kissé bujdosó brigadérosnak éreztem őt emiatt, megtévesztve.

Mert ez a tengermormolásos emigráció igazán nem volt valami keserű száműzetés, ezt látnom kellett. Hamarosan kiderült, hogy Ervint itt épp úgy imádja mindenki, mint odahaza. Ő volt a szálló legelőkelőbb vendége, tökéletes világfi, nyaraló dragonyos kapitány. Kártyázott, udvarolt, az elemében élt itt, igazi elemeiben. Ezért nem is öregedett. Látnivaló volt, hogy hajlott tartása mit sem jelent, hogy már tizenhat éves korában ilyen enyhén görnyedt felsőtesttel járt, mintha örökös készenlétben lenne, egy szépasszonynak bókot nyújtani át.

Tetőtől-talpig szép volt, hódító, hibátlan, a szó szoros értelmében, mert a talpa bőre akkor sem hatott kellemetlenül, ha a föveny sáros homokjára lépett vele, ha a haját összekócolhatta, járhatott frakkban vagy pecsétes, ócska nadrágba, az asztal alá mászhatott egy elgurult karkötőért, akár a fülét is piszkálhatta volna, akkor is az marad, vonzó, hibátlan nemes vad.

Minden mozdulata fesztelenné oldódott, egy csámpás kalap, egy lehetetlen kabát alázatosan szépült volna meg rajta, mindent legyőzött, mindent áthatott elbájoló lénye, bármit tett, filmképre lehetett volna venni. Hogyan mondjam el hát, milyen csodálatos volt este, a diner után, a kártyaasztalnál, igazi területén? Oldalról néztem őt, belefeledkezvén a látványba, amint mosolygott, amint cigarettával a szája szögletében, felvont szemöldökkel, a fejét ferdén lógatva, osztott, vagy fél kézzel tüzet adott egy hölgynek. Nem volt soha sem bőbeszédű.

A kedvemért le akarta mondani az esti kártyacsatáját. "Lemegyünk a bárba, majd megtáncoltatlak, van ám itt egy szakajtóra való fehérnép, sok helyén való menyecske... helyre... vagy szemre való, na!" - Nagynehezen bírtam csak lebeszélni, én egyáltalán nem tudok táncolni és nem tudok mit beszélni az idegen nőkkel, viszont nagyon szeretnék kibicelni neki. Beleegyezett, de avval hogy egy óránál tovább nem játszik semmi esetre sem.

Kilenc órakor kezdték és éjfél felé járt, mikor Ervin felkelt az asztaltól. A játékról a legelemibb fogalmam se volt, de végig feszülten figyeltem és élveztem minden húzását. Gyengéden emelt ki egy-egy lapot a többi közül, könnyen és mellékesen, de végtelen erő és fölény tündökölt ebben a könnyedségben, lazán ejtette a zöld posztóra, de milyen jelentős volt ez a mozdulat, - két ujjal fogott meg egy kártyát, mint a virtuóz sebész a műszerét s így, mosolyogva, szótlan eleganciával vezényelte az ötvenkét-lapos roppant zenekart, így pontifikálta a játék nagy szertartását.

Olykor az ujja hegyével megérintett egy-két lapot az asztalon, jelképesen, olykor felmutatta a kezében maradt két-három kártyát s a többiek ledobták lapjukat, ilyenkor a kőr-királyok, káró-dámák arccal előre buktak a megsemmisülés örvényébe... Csak bámultam őt, vékony bal fülét, bal halántékát, kékes borotvált bőrét, ideges bűvészkezeit, és megértettem: fenséges lehet ezekkel a piros-feketén kavargó figurákkal játszani.

Ahogy felállt az asztaltól, szabadkozott jobbra-balra, aztán karon ragadott és lementünk a bárba. Kék, erős homályba léptünk, búgott a dzsessz-zene, táncoló szép párok siklottak lassan a száguldozó zongora és a csukladozó meg bele-belevijjogó fúvós hangszerek nyomában, már gyéren, lustán kerengve. Ervin köszöngetett és egy távolabbi sarokba letelepedtünk. Milyen jól él ő itt, - gondoltam megnyugodva, - mennyire neki való mindez. A pincér kérdezés nélkül elénk tett két nagy gömbformájú talpas poharat, amelyeknek az alján nevetségesen kevés lila folyadék csillogott, - s további utasítást várt.

- Mit iszol? - kérdezte Ervin.

- Clicqot-özvegyét! - feleltem habozás nélkül, szerénytelenül, mert elragadott a sugallat: most ihatok ebből a pezsgőből, melynek létezéséről valami operett vagy regényfejezet értesített.

A pincér Ervinhez hajolt és kérdezett tőle valamit, ilyesmit: "Gordon?" vagy "Cordon?", - s ő egy pillanatnyi habozás után közelebb intette a pincért, néhány szót súgott neki. "Szóval kitöltve?... Igenis, kapitány!" - mondta az és eltünt.

Tudod, - szóltam, - ez az igazi emberséges élet, zene, kártya, békesség. Játszani kell. Mintha rádszabták volna Oloront, olyan szép itt. Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága, kártyázni... nincs más cselekedet, amely emberi lehetne.

Ervin bizonytalanul tiltakozó mozdulatot tett. Nemigen érthette; oly mérhetetlenül jó fiú volt, olyan önzetlen, hogy jóformán alig élt önálló érzelmi és értelmi életet, - így gondoltam. Nem tudtam volna őt elképzelni a leghalványabb indulattól gyötörve sem, sem pedig hol mi töprengések közepette. Jókedvű, alázatos lélek volt, sugárzott belőle az emberszeretet és az egészség, józan okossága úgy vezérelte őt, mint az erős, derűs természet a bonyodalmas agytekervényekben szűkölködő teremtményeit, jóindulattal és igazsággal.

- Nincs más? - kezével egy ívet írt a levegőben, - dehogy nincs, kedvesem...

- Úgy értem, - vágtam közbe, - hogy a kifelé való béke csak az emberhez méltó magatartás. Semmiféle harc nem isteni eredetű.

Meghozták az italt s egy közönséges kristályüvegből töltött a pincér, nagy csalódásomra, mert a pezsgősüveget szerettem volna látni, oldalán a felirattal: Özvegy Clicqot-né. Ennek nem örültem, noha kiderült, hogy egy különlegesen drága és pompás márkát bontatott fel Ervin. De az íze jó volt, s olyan súlytalanul siklott le a torkomon, mintha csak hűs, gyöngyöző levegőt innék. Szótlanul, sokáig iszogattunk. A helyiség halk mozgalmassága már nem csillapodott, akik eddig kitartottak, azok "mélyviziek" voltak, ahogy Ervin mondta. "Ezek maradnak, már elhullt a férge... a féregje..." A hangulat valóban inkább makacsnak, kitartónak tetszett, mint vidámnak.

- Hogy mondtad az elébb? - kérdezte aztán hosszú hallgatás után, nagy meglepetésemre, - semmi féle harc nem isteni eredetű...

Ugyan mi ütött Ervinbe? Felemelte a poharát:

- Most már tudom, hirtelenjében nem is értettem...hát kérlek, pontosan így mondta a szegény Drugeth Balázs... hogy is?... "Semmilyen... lázadás... nem lehet isteni eredetű"... ó, az öreg Drugeth!

Hagytam hogy átmelegedjen, míg megered a nyelve. Aztán elmondta nekem a Clicqot-tól, az emlékezéstől, vagy az anyanyelvétől kissé ittasan, a Drugeth-legendát.