Vaszary János

1939 | Július

1867-[!1937] 1939

Vaszary János, aki néhány héttel ezelőtt, hetvenkét éves korában halt meg, alkotótehetségének frissességét mindvégig megőrizte. A Jókai idézte mondást: "Öreg ember nem vénember" minden művészkortársa között Vaszary bizonyította leginkább. Testében-lelkében egyaránt friss maradt, nem tudott, de nem is akart megöregedni.

Viharos vérmérséklete sohasem hagyta nyugodni. Együtt rohanni az élettel, sóváran lesni minden változását, felismerni az újat, és irtani mindent, ami ennek útjában áll, új formákba önteni az élet lüktetését, de már holnap szűknek, idejétmúltnak, fáradtnak érezni azt, amiben tegnap még gyönyörködött, ez volt életének értelme, célja.

Művészetének ez az izgatott lobogás adott némi egységet, mert különben életének más-más időszakában létrejött alkotásai alig hasonlítanak egymáshoz. Az Otthon-kör számára készített nagy kompozíciót. A Hír-t stíluskritikai alapon ugyan ki tulajdonítaná annak, aki a Fővárosi Képtár Kertben című képét festette? De éppen úgy zavarba jönne a stíluskritikus, ha e két festmény közé az időrendben odatartozó Salome-korszak valamelyik képét akarná beilleszteni.

Igaz, hogy jelentékeny stílusátalakulások nemcsak Vaszaryra voltak jellemzők, kiválóbb kortársai művészetében is előfordultak, hiszen ezek sem tudták magukat kivonni a századforduló művészetének forgatagából, de annyi mélyreható változáson, mint Vaszary János, egyikük sem esett át.

Vaszary 1867-ben Kaposvárott született. Művészeti tanulmányait Pesten kezdte, Münchenben folytatta és Párizsban fejezte be, aminthogy általában ezek voltak a vele egykorú, vagy korban hozzá közel álló művészeink tanulmányi állomásai is. Fiatalságának művei alapos mesterségbeli tudást mutatnak, és bár abban az akadémikus ízű, mérsékelt atelierrealizmusban készültek, amelyre akkortájt a művészifjúságot oktatták, néha meglepően frissek.

Későn, midőn már az élő művészettel került érintkezésbe, elszakadt az akadémiák tanításaitól, de nem jutott eredeti, önálló formateremtéshez, egész pályáján mindig másoktól kellett ösztönzést nyernie, kétségtelen azonban, hogy különösen átalakulási tetőpontjain temperamentumának viharos ereje egyéni színt adott műveinek.

Mint számos magyar művésztársa Párizsban, először ő sem az impresszionisták művészetével jutott kapcsolatba. Az első befolyást Bastien-Lepage művészete szolgáltatta. De ennek hatása nem tartott soká. Vaszary heves vérmérsékletének túlságosan szűk volt Bastien-Lepage világa, többre, monumentálisabbra vágyott. Ekkor Puvis de Chavannes művészetébe ütközött. Ez a találkozás sem volt éppen szerencsés, és ez sem volt hosszantartó.

A mintakép kristálytiszta emelkedettsége és nyugodt látományvilága nem köthette le tartósan az izgatott és szenvedélyes Vaszaryt, akinek művészetében a századforduló körül naturalista hajlandóságok kezdtek jelentkezni. Ezek jó ideig, még későbbi stílusalakító törekvéseinek korába is elkísérték. Nemcsak tudatos, hanem ösztönös hajlam volt, és ennek köszönhető, hogy a századforduló körül alkotott naturalista festményei közül néhány a magyar naturalizmus legjava festményei közé számítható.

De Vaszary pár év alatt ráunt a természet megfigyelésére, és ettől kezdve úgyszólván egész további munkássága küzdelem a naturalizmus, talán egy kissé önmaga ellen is, mert festéssel és írással egyaránt mintha lelkének egy ösztönös hajlandóságától akart volna szabadulni. Fel-lehullámzó kifejezési módjaiban pedig évről évre változott. Volt idő, midőn a német expresszionisták hatása alá került, néha némelyik magyar művésztársa példája térítette más irányba.

Az életnek és művészetnek izgatott és felkavaró kora volt ez. A nagyközönség még benne élt az akadémikus szalonrealizmus langyos világában, a műbarátok az impresszionistákért lelkesedtek, a fiatal festők pedig nemcsak a naturalizmussal fordultak élesen szembe, hanem már az impresszionizmussal is. A társadalom nyugalma is bomladozott, a polgári osztály aranykorának egére viharos felhők kezdtek tornyosulni. Vaszary mohón élvezte ezt a feszült atmoszférát. Egykori éles naturalista megfigyeléseit szenvedéllyel formálta át, vonalait és színeit látományszerűen fokozta.

Hatalmas ecsetvonásokkal vetette vászonra szaggatott elképzeléseit, melyeket néha mély árnyékok közé ágyazott. A tárgyak térszerű elhelyezkedését brutálisan hangsúlyozta, és minden szétpattanásra készen, ragyogó színekben égett még csendéletein is, ahol virágok, gyümölcsök, vagy egyéb tárgyak dagadozó testiséggel és harsányan hirdették festőjük izgatottságát. Az ezerkilencszáztizes évek e művei mutatják alkalmasint legteljesebb erőben az alkotó Vaszaryt.

Elmúlt a háború, elmúlt a lelkek forradalma is. A művészetben az ifjúság teljesen elfordult a naturalizmustól, amelynek talajáról nőtt Vaszary egykori passzív lendülete is. S midőn ez újra érintkezésbe léphetett a párizsi művészettel, látta, hogy a fiatalsághoz kell csatlakoznia. Azonnal szakított is most már zsírosnak és nehézkesnek látszó expresszív-víziós naturalizmusával.

A térszerűség hangsúlyozását teljesen abbahagyta. Egy síkra vont össze mindent, persze ez a sík már nem az impresszionizmus tarkabarka valósága volt. A papír vagy a vászon ragyogó, fehér síkjára minden olajos mélységet gondosan mellőző, vékony festékű, harsogó és világos színeket vetett. A tárgyak robosztus testisége, súlya eltűnt, és az ábrázolás módja könnyed ecsetvonás, és a szín már ott ül rikítón a fehér alapon.

A fény és az árnyék ellentétei teljesen hiányoznak, lázasan ragyogó világos színekből szökken elő a kép, mely alig részletez, átmenetei sincsenek, csak néhány nyers színfoltból vagy vonalból kell kialakulnia. Ez a szűkszavúság messzire túlmegy az egykori impresszionista összevonásokon, a tárgyi elemeket ragyogóan dekoratív sztenogrammá egyszerűsíti.

Vaszary akkortájt lázas nyugtalansággal leste a jelenségeket, hogy a legkevesebb eszközzel, de a legnagyobb erővel a legharsogóbb színekbe zárhassa az élet lüktetését. Mindent került, ami valami nehézkességet kölcsönözhetett volna az ábrázolásnak, az volt a meggyőződése, hogy "a mai életnek megfelelő falak már nem tűrik a sötét és nehéz olajfestményeket, hanem a nagy fehér falsíknak megfelelő, világos és freskószerű díszeket kívánnak, melyek fölött könnyen átsurran a fény".

De valamiképpen hűvösek voltak ezek a festmények, minden szenvedélyességük mellett is hidegen sziporkáztak, nem áradt belőlük igazi művészi élmény melege. Nem érezzük ki belőlük egy lelkes alkotó szívének tüzét, inkább a szándékosság, az elme virtuózi módon ábrázolt ötleteit, amelyek, sajnos, néha modorosakká is váltak. Valahogyan egésszé nem tudtak összekapcsolódni, a színek és vonalak rakétaszerű robbanása meglepett, de kép nem alakult ki széthullásukból.

Valami hűvösséget árasztottak, talán több volt bennük a számítás és eltökélés, mint az ösztönös megoldás. Mert Vaszary János nemcsak fölötte termékeny festő volt, hanem lendületes művészetmagyarázó és gyors elméletalkotó is. Művészetének elgondolását szerette írásba foglalni, különösen olyankor, ha valamelyik formavilágát sutba vetette. Izgatott hangú programbeszédeket dolgozott ki, szenvedélyesen támadta az elmúlt művészet ócskaságát, vagy lelkesen védte a modernt. Mert mai, örökké mai akart maradni.

Ezek az írásai a beléjük szórt aforizmákkal érdekesek ugyan, mert egyéniségét szóval is megvilágítják, de nemigen hatolnak a művészeti kérdések velejébe. Inkább a lelkes harcot buzdító, vagy védekező szavai, mint egy átfogó és mélyen gondolkozó elme megnyilatkozásai. Időszerűek voltak, de nem időtállók. Mégis igen nagy volt jelentőségük. Szakadatlanul arra intettek, hogy a művészetben begubózásnak, epigonságnak nincs helye.

Hirdették, hogy a fiatalság folyton haladjon tovább és tovább: a tunya késedelmeskedéssel örök elégedetlenséget és tagadást állítottak szembe. Hogy pedig ilyen izgató és békétlen szellemre az elmúlt húsz-harminc év alatt milyen nagy szüksége volt a magyar festészetnek, és még inkább a vele foglalkozó magyar társadalomnak, azzal mindenki tisztában lehet, aki e kor képzőművészeti életét ismeri.