Szabó Pál regénye - Mefhosz

Olyan Szabó Pálnak ez a regénye, mintha egy életregény első része volna, szinte várjuk a folytatást. Egy feltörekvő paraszt a hőse: ahogyan az a gyermekkor, a háború, majd a forradalom viszontagságain átvergődve felnő s nagy próbák és küzdelmek árán eljut önmagáig. Itt ér véget a regény, ahol a megtalált élet kezdődik. Kitűnő első része lehetne a könyv egy regényciklusnak.

A tárgy maga régi és irodalmilag sem éppen érintetlen: a szakadék, előre sejthetőleg, a falu népe és a falu intelligenciája között fog fölmeredni; igen, a háború és a forradalom után - a regény legvégén - tátong föl hirtelen egész váratlanul, mint ahogyan a szakadékok hasadni szoktak. És csak itt, a regény végén tűnik fel, az is, ami a szakadékon túl van: a falusi középosztály. Bennünket, nyíltan bevallhatjuk, inkább az innenső oldal érdekelt a regényben, a túlsóról nem tudunk meg semmi újat. De emitt aztán megdöbbentően otthonos az író; a faluról, erről az irodalmi ősbanalitásról kifogyhatatlan sok szépet, újat s elgondolkodtatót tud mondani.

Nem a falu társadalmi helyzetéről, ahogy a falusi regényekben szokás, hanem a falu történelmi szerepéről és hivatottságáról, ami szintén már a könyökünkön jön ki, hanem ezeknél sokkal jellemzőbb és maradandóbb dolgokról: a sírásásról és a dögtemetésről, emberekről és állatokról, gyerekekről és öregekről, a dudás mócokról, a dagasztás közben kopogó kisteknő vallomásairól, a szapulásról (nem városi értelemben!), a kaszálásról, egy viharról, - mindarról, ami jó egy ideje tart már a faluban s ha jól megy, el fog tartani még vagy ezer évig, hogy mindig újat, hátborzongatóan találót, emberit lehessen róla mondani.

A falu, az örök rejtély, állandó és kimeríthetetlen; az irodalom változik. Népies romantika, naturalizmus, realizmus nyomon követhetik felforgathatják egymást, a falu, az ihlető, áll csaknem változatlanul s még mindig megközelíthetetlenül. Ezt a változatlan falut csak megélni lehet, megírni alig. Még talán az írhatja meg leginkább - az irodalmiság torzításai nélkül -, aki maga is automatikusan benn él, úgy, mint más az irodalomban.

Nos, Szabó Pálnál éppen erről van szó. Amit ez az író a falu népéről, erről a derengő öntudatú, ösztönös közösségről, amit át- meg átlángol a lélek, a szokás, az erkölcs egy világa, elmond: azt valóban csak ő mondhatja el, az, aki magát írván a népet írja. S milyen különös! Olvasom a regényt s egy pillanatra sem érzem, hogy Szabó Pál alkot, még a tudat alatt sem szerepel az irodalmiság, noha eközben nyilvánvalóan látom, tapasztalom, hogy Szabó Pál íróságában milyen meggyőzően jelentkezik a tárgy és stílus összhangja. Szabó Pál egyszerűen elmond, de ebben az elmondásban sokszor több van, mint némely analitikus papírregény agyafúrt irodalmi igényeiben: az élmény mágnes ereje cirkál a mondatokban s ragadja mellen az olvasót.

Egy meleg és kérges tenyér, megható, mint Rodin Main créatrice-e, tartja s emeli közelibb vizsgálat látókörébe a falut, szemünk előtt hántja le róla a külső kérgeket s amit közben a figyelő s emlékező szem észlel, azt az író leplezetlenül elmondja. S mintha nem is másnak, csak magának mondaná: nem nagyon keresgéli a formát, a szavakat, a babra szerkesztést, nem törekszik a finomságokra, egyáltalán: külső gondok kevésbé izgatják.

De olykor, egy-egy seb bűzére, megreszket ez a kéz; egy gyógyító gondolat - s az író erélyesen mozdít az anyagán, érdes és kicsit talán merev ujjmozdulatokkal, mint ahogyan a legendás kovács kapta le a betegek szeméről bicskával a hályogot. S megkapó szépségek, leheletnyi finomságok tünedeznek elénk egyszerre, egy mozdulatban, egy leírásban, egy rövidke jellemzésben, ami így ér véget: Hát ilyen ember vót az a Sodró Ács Lajos. S már gördül is tovább a regény.