A Nyugat lapjain Schöpflin Aladár nemcsak Farkas Gyula könyve bírálatában (1939 májusi szám), hanem korábban is (1937 augusztusban) foglalkozott azon nézeteimmel, melyeket mindennapos tapasztalatok alapján az asszimilációról fejtettem ki. Helyesebben: nem is az asszimilációról, hanem már magyarrá vált, vagy legalább annak tartott németjeink disszimilációjáról.

A disszimiláció szemünk előtt lejátszódó folyamat, s aki nem akarja lecsukni szemét, társaságban, rokonságban körülnézve lehetetlen azt észre nem vennie: mint világos tény, semmi különös meggondolást nem igényel; magyar szempontból egyébre nincs szükség, mint meglátni a tényeket, és lemondani arról a ma még sokfelé hangoztatott, megnyugtató illúzióról: hogy nincs disszimiláció, amint boszorkányok sincsenek...

Nehezebb kérdés az asszimiláció, már csak azért is, mert hosszú története van, és e hosszú története folyamán állandó hatással volt a nemzettest alakulására. Már a Farkas Gyula könyvéről írt Magyar Szemle-beli ismertetésemben is felemlítettem, hogy Farkasnak nem állott rendelkezésére az asszimiláció folyamatának pontos ismerete, meghatározása, s hozzátettem, hogy ez nem az ő hibája. A történetünkben a finnugor és türk elemek keveredésétől kezdve mai napig folyvást ható asszimilációs folyamat közelebbi megismerése nem lehet az irodalomnak vagy az irodalomtörténetnek ad hoc, alkalmi feladata: ezt a kérdést a modern történetírásnak kellene megvizsgálnia.

Addig, amíg ez meg nem történt, nézeteink változékonyak, ki vannak téve egyéniségünk és korunk rezdüléseinek, melyeknek állandóságáról és jövőjéről nem a legjobb véleménnyel vagyok. Schöpflin nézetei között is akad egy-kettő, melyet nem tudok magamévá tenni. Az egyiket Farkas Gyula helyeslően így ismertette a Nyugat mostani, júniusi számában: "Schöpflin igen szépen és megvilágítóan fejtegeti, hogy az asszimiláció a létfenntartás gesztusa volt, ösztönszerű védekezés egy nagy nemzeti veszedelem ellen.

Mondanom sem kell, hogy teljesen igazat adok neki." Schöpflin, s vele Farkas a múlt század második felében lefolyt tömeges asszimilációt, és főként azt, hogy a magyarság ezt elősegítette, tényleg ösztönszerű védekező gesztusnak tartja: nehogy a polgárságot, ipart, kereskedelmet, a Bach-korszak óta német vezetés alatt álló kormányszerveket továbbra is idegenek vezessék és töltsék be. A tény közismert megállapításában megegyezünk egymással: a magyarság vezetői valóban elősegítették az idegenek asszimilációját, azaz nyelvi megmagyarosodását, mert asszimiláció alatt akkor alig értettek egyebet.

De ösztönösnek ez a magatartás nem mondható, hiszen lehetetlen elképzelni olyan bolond népet, mely ösztönösen, belső szükségből idegenek kezén hagyja az anyagi, s azután a szellemi élet vezető állásait, azok egész tömegét, s a végén megnyugodva befelé fordul, hiszen az idegenek már magyarul beszélnek és magyar nevet vettek fel! Ösztönszerűség helyett inkább a Schöpflintől másutt említett történelmi kényszerűségről beszélhetnénk, aminthogy az asszimiláció, mondom, történeti probléma, s ha nem az, akkor líra vagy egyéni élménymagyarázat.

Hatvanhét utáni történeti helyzetünk, hanyatló és szétbomló uralkodó osztályunk gondolkodásmódja eléggé megmagyarázza az asszimiláció akkori mérhetetlen mértékét; pedig ha a viszonyok alakításában magyar ösztönszerűség is közrejátszhatott volna, bizonyára sokkal szűkebb határok közé szorult volna az asszimiláció.

De nemcsak a nemzeti életben, az egyes emberében is szükségesnek látszik az asszimilációs folyamatot közelebbről szemügyre venni. Kissé gyermekesnek látszik a kérdés: ha Petőfit asszimiláltnak tartjuk, vajon mikor és hogyan asszimilálódott? Ugyanez a kérdés vethető föl a költő Zrínyi Miklóst illetőleg. Petőfiről még azt mondhatjuk, hogy az iskola magyarosíthatta, Zrínyiről még azt sem, hiszen az ő korában még nem volt magyar nyelvű iskola. És Zrínyi Péter? Hogyan és miért lett ő, a Miklós testvéröccse, horvát, sőt horvát költő?

Abban ma a magyar szellemiség minden embere megegyezik, hogy a nemzetiség nem egyedül a testi leszármazástól függ, mely Schöpflin szerint is "lélek", ennélfogva el tudunk képzelni oly szerencsés véletlent, hogy Hrúz Máriának Petrovicstól született fia magyar lett. Hogy feltesszük róla, hogy asszimilált, akkor meg kellene mondanunk, mikor és hogyan? Pedig ezt nem mondhatjuk meg, Petőfi Petrovics korában, mindig is magyar volt, és nem is lehetett más. Ilyen értelemben véve nem magyar nyelvű szülőktől származottak nem mondhatók minden esetben asszimiláltnak, aminthogy bizonyos, hogy az asszimilációnak valami pejoratív értelme is van.

Bárhogyan forgatjuk és nézzük köröskörül, a fogalomnak Szent István országában mindenkor nagy jelentősége volt, s nem kell csodálkoznunk, ha a mai zűrzavarban legellentétesebb magyarázataival és értékelésével találkozunk. Vannak, akik az asszimiláltak bűneit Mária Teréziáig visszamenőleg felkutatják, sőt tovább is mennek: felfedezik a szellemi asszimiláció rejtett bűnözőit, s ezen a címen Kazinczyt, Kölcseyt, Aranyt is irodalmunk és szellemiségünk tehertételévé minősítik át.

Magyarnak tulajdonképpen azok maradnak, akiket koruk nem méltányolt, például Bessenyei, Csokonai, és még néhányan, akiket egy zord aszketikus szemlélet népi és tragikus ruhákba tud öltöztetni. Végső fokon ebben is van logika: ha nem fogadjuk el Szent István országát, ki fogunk lyukadni a kelet-európai paraszt államok "életterébe", ahova azonban eljövendő testvéreink, a románok és szlávok gazdagabb múlttal fognak belépni, mert ők bizonyára nem fogják feláldozni a saját Kazinczyjukat és a saját Arany Jánosukat a népi közösség oltárán.

Schöpflin helyesen utal ily levegőben úszkáló álmokkal szemben arra, hogy a magyar nemesi nemzet volt, aminthogy sem a lengyel, sem a cseh nép nem utalható be egy dunai paraszt-konföderációba, csak azok, amelyeknek nemességét, értelmiségét többszázados török elnyomás teljesen megsemmisítette. Az asszimiláció történeti hátterének megrajzolásával Schöpflin rámutat az egyedül járható útra: az asszimiláció mint történeti jelenség vizsgálatára, s talán nem veszi tőlem rossznéven, hogy ha a múltban csatlakozom is nézetei legnagyobb részéhez, a jövőt illetőleg mégsem tudom követni. Azt mondja, hogy az asszimiláció folyamata lezárult, mert "a velünk együtt élő kisebbségek az államhatalom támogatásával kezdik a saját népi életüket élni".

A jövő mindig jövő marad, melyet nem láthatunk, de Szent István országában, az évszázados települési tarkaságban nehéz lesz a saját népi életet zárt formák között élni. Legalábbis Európa még távol van attól, hogy a kisebbségek életét az államrezonoktól mentesíteni tudná vagy akarná! És egyszer eljön az idő, amikor a magyar államrezon is hatékony lesz, márpedig az asszimiláció széles mederbe engedése vagy megszorítása és teljes elfojtása a történet tanúsága szerint a jól vagy rosszul felfogott államrezon kérdése. Ez az, amit politikai tehetségünk hanyatlása idején oly kevesen tudnak megérteni.

Szekfü Gyula