Páris, julius közepe.

Legyünk őszinték: ha az ember Párisban jár nyáron, akkor látja csak, hogy milyen pompásan lehet nyaralni- Budapest(en)

Strand Párisban aránylag kevés van. A ,,Molitor nevezetű a legnevezetesebb tul a Szajnán. Azután a ,,B -ben van egy-két strand, de ezek inkább klubhelységük. A fürdőzőket a Szajna várja…egy uszoda bocsájtja át a vizet, hogy az alig mozdul. És világoskék csempével borították be a medencét, ugy hogy az ember akár hiheti, hogy a cote d’ Azur vizében fürdik.
A strand képe tarka-barka, nagyon divatosak a színes fürdőruhák. A sok gyönyörű nő között is feltűnt egy, a legszebb, a legdivatosabb, ugy, hogy érdeklődtem: ,,Kicsoda ő és merre van barátja?” Pesti lány volt.

Az utca képe a párizsi nyár napsütésben?

Éppen ugy fest, mint bármelyik nagyváros-kánikulában, nyüzsgő lombok alatt!” Talán nálunk mégis-szabadabban, könnyebben öltöznek az emberek. Különösen a férfiakra vonatkozik ez a megállapitás. A fehérbetétes cipőket alig ismerik, viszont nagyon divatos az egykori Girardi-szalmakalap, amelynek Budapesten már az emléke él csupán. Giardiról, az egykori hires bécsi komikusról nevezték el. ,,Le…es……”rég meghalt az operett eme fejedelme, most pedig- ,,Vive le rei!” – itt,,Cheralier-kalapnak” hivják a Giardi-kalapot, a divatos sztár iránt való megbecsülésből

Árulnak, persze, fagylaltot is az utcán, de aránylagosan korántsem annyit, mint Budapesten. Inkább a gyümölcsnedv a divat, meg a paradicsomlé, ebből aztán van fogyasztás bőven. A francia főváros különben is az utcán él a bisztrók, kávéházak előtt, de a kánikulában aztán mindenütt sötétek a lakások ablakai. Mondják (nem láttam, csak hallottam?) Ilyen névjegyek is vannak:,,M.Viegard ,,Tont va bien” bistro 3-ik asztal, negyedik szék.”

Az utca szélén, a járdán, a kávéházak előtt üldögélők mennyiségén valóban nem látszik meg a ,,Saisin mort”-amely fogalom- különben is rég kiment a divatból. Deaz utca közepénél forgalma sem csökkent, szédületes az autóközlekedés, amely az elmult héten, a nemzeti ünnep dátuma előtt még csak fokozódott. A közlekedési rendőrők sötétkék posztóruhájukban bonyolitják a forgalmat, éles hangú sipokkal, lázasabb vergődő fehér botjukkal. Ezek a párisi közlekedési rendőrök igen nevezetes alakjai az utcának. Pesten azt mondanák rájuk:- ,,Jó pofák”. két kis történetet följegyeztem róluk. Az egyik esetet egy barátom mondta el, aki megkérdezte egy rendőrtől, mennyi ideig tart az út ……… ? A rendőr azt felelte. –Nem tudom, Uram még sose voltam autón ………
A másik esetet egy pesti ujságiró mesélte, aki azt mondta rossz franciasággal a közlekedési rendőrnek, hogy –szeretne eljutni a Clung muzeumhoz.
A rendőr ránézett:
- Szeretne? Hát miért nem megy? Ön itt szabad országban van: Uram, ki akadályozza meg önt a szabad mozgásában? Mutassa meg, ki az –én széttépem!
…DE nem mondta meg neki, hogy juthat el a Cluny-muzeumhoz.
A bélyegárusok vigan működnek a szabadban, ősi helyükön, a Champs Elyesé.-n Itt van ugyanis az ugynevezett ,,Bélyegbörze”. Megfigyeltem, hogy egy bélyegalkusz válogatás közben megtörölte a homlokát.
-Pfü, de meleg van!
Azt mondta rá a bélyegárus:
-Akkor vegyen alaszkai bélyeget! Az a hó és jég hazája.
Maupassant mellszobra ott áll a Parc Monccau-ban. Tipikus kis multszázadvégi szobor ez, benne van a ,,Finn de Siecle” minden, könnyek között mosolygó szentimentalizmusa. A szép, oroszlánfejű Maupassant büszkén néz a szobron a világba, de a szobor talapzatára odatelepedett az iró megőrzője, megölője, az akkori párisi nő, kontyos frizurával, páncélfűzőben puffos ujjakkal, gombos cipőben. Akármilyen korban, akármilyen öltözetben egyforma a Nő…Eszünkbe jut Maupassant hires mondása: ,,Egy életen át csak vele foglalkoztunk és sose tudjuk meg, kicsoda!”
Ha már a szobroknál tartunk, emlitsűk meg, hogy Balzac hálókabátos, papucsos alakja kilépett a Rodin-muzeum homályából s ujra ott áll Páris egyik terén, honnét harminc évvel ezelőtt a felháborodás, a meg nem értés elűzte.
A genie. végül mindig diadalt nyert

A nemzeti ünnep előtt soha nem látott forgalmat bonyolitott le a párisi ucca. A boltok egyszerűen kiköltöztek az uttestekre, hatalmas sátortáborrá alakult Páris város. Minden harmadik sátorban szerencsekereket forgattak, amely forgatáson, szerencsés esetben a lotteria sorsjegyet nyert az ember.

Itt még néha lehet nyerni, de- azt mondják az őssorsjegy vásárlók, hogy itt még néha lehet nyerni, de a lotterian soha.

A sok művész, a sok sztár között Marlene Dietrichet is várta a párisi utca, akit itt ma is sokan szeretnek mély hangjáért, érdekes, fátyolos tekintetéért. Beszélik, hogy egyszer már egy ünnep alkalmával énekelt az utcán és akkor megszólalt egy polgár a hallgatók gyűrűjének hatodik sorában:
-Hol az énekesnő? Lenn a Metróban?
-Miért?...
- Tul mélyről jön nekem ez a hang….

Marlene különben mindig meglepi valamivel a párisiakat. Mostani szereplése alkalmából fölelevenitették nyolc évvel ezelőtti érkezését, amikor is piros bársonynadrágban szállott le a vonatról a ,,Garede I’ Est”-ben. Egyik hirlapiró meg is jegyezte:
Madame, nem ön az első, aki piros nadrágban érkezett Párisban
Ki volt a másik?
Simonyi, a magyar hangáróbester.

Én, a sorok irója, a párizsi utcának régi szerelmese, még elutazása előtt bejártam a Quartier Latin kedves zegzugos utjait. És a nagy boulevardon elém perdült egy elsárgult hársfalevél. Mintha a nagy magyar költőt idézte volna: ,,Párisba tegnap beszökött az ősz!”
Körülnéztem a latin negyed vidám, gyümölcsszörpös, fagylaltos, muzsikás nyári életén. Talán éppen igy látta ezt Ady Endre valamikor? ,,Egy perc a nyár, meg sem hökölt belé- s Párisból az ősz kacagva szalad!”….