- A megszokás a legnagyobb, legádázabb ellensége a házasságnak - mondotta a szőke fiatalasszony és szomorú hangon fűzte hozzá: - Nem is tudod elképzelni, mit jelent négy esztendőt eltölteni egy férfi mellett.

- De hiszen szeretted, mikor hozzámentél - akartam felelni, de nem szóltam semmit, csak hallgattam a fiatalasszony keserves panaszkodását.

Nem bírja már tovább. Igen, mikor hozzáment a férjéhez, akkor szerette. Sőt! Szerelmes volt belé. De hiszen még alig ismerte! Csak látta, csak hallgatta kellemes, mélyzengésű hangját. Igen, olyan őrömet okozott a hangja, mindegy volt, hogy mit mond, csak az volt a fontos, hogy beszéljen. Elég volt nézni a szép, hullámos, őszbevegyülő haját és tiszta, kék gyermekszemét. És nagy öröm volt elképzelni, hogy örökké nézheti a kék szemét és simogathatja a hullámos, őszülő haját.

Igen, a fiatalasszony azt képzelte, hogy örökké ilyen kellemes, romantikus hangulat lengi be a házat, a férj sohasem lesz rosszkedvű vagy zsémbes, nem kell elsején leülni kiszámolni, hogy mire telik a fizetésből és ha huszadika körül már nincs pénz, akkor is angyali mosollyal az ajkán fogja megcsókolni őt a férje.

Hát ez a romantikus hangulat két hónap mulva elmúlt. A férfi veszekedett, mert a fiatalasszony nem tudott főzni. Igaz, nem is akart megtanulni, mert a főzés, szerinte, nem úrinőnek való foglalkozás. Undorodott is a főzéstől, húst sohasem főzött, mert utálta a mészárszéket, a férj viszont élt-halt a jó húslevesért és a finom bécsiszeletért. Igy azután napról-napra megismétlődtek a veszekedések, amíg a férfi elhatározta, hogy ebédet hozatnak. Kicsit drágább, de legalább azt ehet, amit szeret, nem pedig azt, amit az asszony „összepancsol”.

A főzés miatt most már nem veszekedtek, csak a kiadás lett több és ezt megérezték, mert kevesebbet jártak szórakozni, hogy megtakaríthassák a többletkiadást. Az asszonyka pedig szeretett szórakozni, szombaton, vasárnap semmi pénzért nem maradt volna otthon. Megszokta, hogy szombaton, vasárnap „valahova menni kell” és erről nem tudott lemondani.

Hiszen olyan szerény. Nem jár sehova. Néha délután beül a barátnőivel egy cukrászdába de hát az csak nem bűn? És a fodrász, meg a manikűr, meg a kozmetikus, az sem bűn. A férj viszont ezzel szemben kártyázik esténként és legtöbbször veszít. Hát azt szabad?

De nem az a legnagyobb baj. Mindent el tudna viselni, ha a férj megértő, jó barát lenne. De nem az. Először is agyonbeszéli az embert és azután mindent magyaráz, analizál. Ez azután kibírhatatlan. Nem lehet egy szót kimondani, hogy a férj ne kritizálna, ne beszélne róla legalább fél óráig, gyönyörű körmondatokban, olyan alapossággal, hogy azzal akár székfoglalót is tarthatna valamelyik irodalmi társaságban.

Legfőképpen ezért hidegült el a férjétől. Ezt a sok beszédet, nem bírja. A kellemes hangját nem bírja, a mozdulatai, amelyeket már kívülről ismer, idegesítik, a túlságos rendszeretete felháborítja. Nem, nem, egyszerűen nem bírja ki tovább.

Végighallgattam a hosszú beszédet és így szóltam: Hiába is mondtam volna, hogy mennyire szeretted a hangját valamikor, szeretted a mozdulatait és örültél, ha érdekelte a mondanivalód. Hiába magyaráztam volna, hogy még boldog lehetsz, ha a férjed ennyi időt és energiát pazarol arra, hogy megmagyarázza és kimagyarázza az asszonya mondanivalóját, mert akkor még mindig szereti, még mindig érdekes téma számára.

Nem unta meg. Mert az a legnagyobb tragédia, ha a férfi legyint egyet, amikor a felesége beszél és nem felel egy szót sem, hanem újságjába temetkezik. Ez a jó férj még kötelességének érzi, hogy felesége szórakozzék. Négy esztendei házasságuk alatt egyetlen egyszer sem ment el az asszony nélkül sehova, kártyázni kizárólag baráti körben kártyázik, örül, ha feleségét szépnek találják és nem sajnálja a pénzt, amit fodrászba, kozmetikusra költ.

Hogy elsején kiszámítja, mennyit költhetnek, abban nincs semmi rossz. Minden rendes háztartásban megteszik, hogy elsején összeállítják a kiadásokat és ezért egyetlen asszonynak sem szabad haragudnia. Hogy a férj rendszerető, az sem baj, mert a legtöbb férj nem az, s az asszonyok legnagyobb része azon sopánkodik, hogy hiába takarít, hiába csinál rendet, a férj hazajön, mindent szétdobál, a hamut a földre szórja, a holmiját nem rakja el egyszóval, rengeteg munkát ad a háziasszonynak.

Megmagyaráztam, hogy akárki lenne a férje, elégedetlen lenne, mert két egyforma ember nincs a világon. Az embereket úgy kell venni, amilyenek. Mi kell szokni őket, el kell nézni apró nagyobb hibáikat. A házasság nem romantikus kaland, hanem komoly, és felelősségteljes együttélés. Nem szabad hangulatoknak múló szeszélynek befolyásolni és nem szabad meggondolatlanul odadobni azt a szót: elválunk.

Mert elválni könnyű, de újból férjhez menni már nem olyan egyszerű. Az sem bizonyos, hogy az új férj különb, mint a régi volt, annál kevésbé, mert a régire való emlékezés megnehezíti újhoz való hozzáidomulást. Nem kell elválni azért, mert unalmas a férj sokszor ismételt, jólismert beszéde, hanem igyekezni kell új témát, új gondolatkört találni, hogy a férj ne ismételgesse unalomig ugyanazt.

A házasságban élő nőnek türelmesnek kell lennie, kedvesnek, leleményesnek és akkor a házasság kellemes lesz, nem pedig szomorú, kínszenvedéssel teli börtön, amelyből, mielőbb meg kell szabadulni...

Molnár Mária