1907 májusának valamelyik estéjén elvittem Ady Endrét Párizsban a Salome dalműbe. Richard Strauss maga vezényelte akkoriban új és hírhedt művét a Chatelet színházban. A világhírű művészek, Emmy Destinn, Fritz Feinhals, azt hiszem Burian is, németül énekeltek. Bódító előadások voltak ezek egy héten át, meg is telt a Chatelet földszintje s három emelete a világváros legelőkelőbb közönségével, a köztársasági elnök is eljött.

Szédületes helyárakat szedtek. A negyedik emelet, a karzat, már a bemutatón félig üres maradt, a második előadáson pedig tátongott az ürességtől. A gyenge zsebű műélvezőnek magasak voltak a helyárak, a sznoboknak magas volt a karzat.

A harmadik előadás délelőttjén hirdetmény volt az Association des Étudiants nevű diákegyesületben: Mindenki ingyen mehet el a Chatelet karzatára. Este ott voltunk néhány százan, de nem elegen. Megmámorosodtam a barbár és rafinált Salométól. Másnap mindenki egy vendégét is ingyen vihette el a Chatelet karzatára. Negyednap, amikor ismét bevetődtem az Associationban, minden tag már három ingyen vendéget vihetett el magával a Saloméba.

Csak akkor mertem olyan szentségtelen dologra gondolni, hogy elhívom magammal Ady Endrét. El kell vinni a líra forradalmárát a forradalmi zenéhez! (Strauss muzsikája akkoriban ilyennek tetszett.) Az nem jutott eszembe, milyen messze van Ady mindattól ami német.

Elindultam a kartiéból a rue de Constantinople-ba. (Megírtan már a Nyugatban, hogyan utaztam ki Párizsba Adyhoz. Fél párizsinyira laktam tőle, de minden héten elzarándokoltam hozzá, mert imádtam.) Ebéd után végigbárkáztam Párizson a ló-vontatta omnibusz tetején, egészen a Gare St. Lazare-ig. Közelében volt a Konstantinápolyi út. A vigasztalan szálló harmadik emeletén bekopogtam Ady szobájába. Kopár hosszúkás szoba volt, az ágy az ajtó közelében.

Ágy és ajtó között éjjeliszekrényféle, azon valami francia detektívregény, alul néhány pesti újság. Vigasztalan, józan, prózai hely volt ez a szoba, tárgyilagosabb és dísztelenebb még a kartié szennyes hotelszobáinál is. Romantikamentessége Párizs egyik legszürkébb negyedében, az ijesztő pályaudvar szomszédságában, talán Ady Endre tiltakozása volt, mindaz ellen, amit párizsi giccsnek érzett.

Ady még ágyában feküdt, lepedőújságot olvasott és cigarettázott. Ráállott ajánlatomra, hamarabb mint hittem. Talán jó cikktémának tartotta Salomét a Budapesti Naplóba. Este találkozó a Chatelet főbejárata előtt.

Így is lett. Este megjelent az autók és fogatok összevisszasága előtt, gyalogszerrel, nem pedig aranyhintón, ahogy érzésem szerint dukált volna.

Bementünk az oldalkapun, fölmásztunk a szűk lépcsőn, négyemeletnyire. Kezünkben a kalappal botorkáltunk be a karzatra, melynek úgy rémlik, csak néhány sor ülése volt, mögöttük vaskorláthoz lehetett támaszkodni. Lekúsztam az üléssorokhoz, lefoglaltam az utolsó szabad ülőhelyet, arra tessékeltem le Adyt, miközben rémesen feszengtem, mit fog szólni ehhez a proletárhelyhez. Nem szólt semmit. Ott kellett hagynom, a másik oldalon küzdöttem ki magamnak állóhelyet.

Lefolyt az előadás. Én a hetedik mennyországban voltam, holott már harmadszor hallottam a dalművet, vagy talán éppen ezért. Előadás után Ady Endre közelébe könyököltem magam. Ahogy tolongtunk kifelé, szorongva megkérdeztem, mit tart erről a világhírű modern műről.

- Fiam, igen fáj a fejem, - szólt rekedtes hangján Ady Endre.

Mohácsi Jenő