Június 11-én, vasárnap délben avattuk fel a farkasréti temetőben Kaffka Margit síremlékét, Kövesházi Kalmár Elza szobrásznő művét. Az 1918. december 1-jén elhunyt nagy írónő híveinek és olvasóinak kis csoportja gyűlt össze a sír előtt, ahol a következő beszédet mondtam:

Ez a szerény, de művészi ihletű emlékmű több mint húsz esztendős szégyenérzéstől szabadít meg minket. Nem tudtunk belépni ennek a temetőnek a kapuján anélkül, hogy eszünkbe ne jutott volna: Kaffka Margit sírja még mindig jeltelen, s ez a gondolat nehéz érzéssel töltött el. Végre most itt áll az emlékmű, s az utód, az olvasó könnyen megtalálhatja a helyet, ahol a közelmúlt egyik legkitűnőbb magyar szelleme adta vissza az anyaföldnek, ami az anyaföldből vétetett. Köszönettel tartozunk azoknak, akik a szégyenérzésünktől megszabadítottak.

Elsősorban magyar írónők Kaffka Margit nevében alakult kis csoportjának, amely az emlékmű felállításának gondolatát felvetette és nagy buzgósággal megvalósította, azután Budapest székesfőváros hatóságának, és Kaffka Margit kiadójának, a Franklin Társulatnak, amelyeknek a segítsége megadta az anyagi eszközöket, és Kövesházi Kalmár Elzának, a szobrásznak, a szobormű alkotójának, aki művészi szelleme teljességét fejtette ki ezzel a munkájával. Itt áll végre előttünk a síremlék, s kifejezi Kaffka Margit szellemét: halad égnek emelt arccal a magasságok felé, s két kezével hinti szét a szellem virágait.

Önök előtt, akik itt összegyűltek, nem kell Kaffka Margit emlékét idéznünk: él az valamennyiünkben, olyan mélyen vésődve szívünkbe, hogy nem fog elhalványodni, amíg élünk. Szemünk előtt áll ma is finomvágású, halvány arca, amelyből sugárzott a lélek, kedves szürke szeme, az élet gyakorlati dolgaiban ijedt és tétovázó, de éles és tisztánlátó az élet jelenségeiben a lényegnek meglátásában, kissé félszeg tartású, de szép vonalú testére, melyet enyhén hajlottá tett a gondolkodás, a szellemi munka, és talán a szenvedés is. Még jobban emlékezetünkben él az a világ, amelyet a valóság elemeiből ő teremtett, mint saját világát.

Emberi arcoknak, helyzeteknek és jelenségeknek, feszültségeknek és gyötrődéseknek formába foglalása ez, soha meg nem történt dolgok válnak benne kézzelfoghatóan megtörténtekké, emberi alakok sokasága nyüzsög benne örök időkre lerögzítve, hangzik belőlük a szenvedély és lemondás, szeretet és harag, tisztaság és zavar, sértődés és gyógyulás, tiszta érzés és önző érdek halhatatlan örök zenéje. És mi sejtjük e világ teremtésének titkát is: a valóság szemléletében való örömöt, amely a teremtő szellemet arra vitte, hogy keresse az emberben, a természetben, a társadalomban az igazságot, fejezze ki és álljon helyt érte.

Rendkívüli világ ez: minden jelenségén megérzik, hogy aki meglátta és szemlélte, nő volt, szolidáris minden nővel, s a női lélek minden bonyodalmával. A magyar irodalomban Kaffka Margit volt az első írónő, aki a világot teljesen női szemmel nézte, arról az oldaláról, amely a nő helyzetét, sorsát, szerelmi és erkölcsi problémáit, a társadalommal való konfliktusait rejti magában. Figyelme és rokonszenve kiterjedt a nők minden típusára, az előkelő, védett nők, a család védelméből kiesett nők, a kenyérkereső nők, a proletár nő sorsa egyaránt érdekelte, s valamennyinek át tudta érezni az életét, kis ügyeit és a nagyokat egyaránt.

Alakjai közt megvan a háború előtti magyar élet asszonyainak, lányainak mondhatni minden változata mindenféle hangnemben megzenésítve. Lírájában a sajátképpeni női lélek idegfeszültsége adja a szavak feszítő erejét. A magyar nőknek legfőbb szószólója az irodalomban Kaffka Margit.