Nemcsak sérelmeket raktározott el magában, hanem mindent, ami valamiképpen megillette. Tömérdek kép gyűlt össze benne, falvak, emberek, helyzetek, jelenetek, sokszor egész jelentéktelen dolgok, amelyek azonban fontosságot kapnak, ahogy emlékszik rájuk. Emlékezete úgy látszik, automatikusan működik: amint megérint valamit, színhelyet, eseményt, embert, árad belőle az emlék, amiről bizonyára maga sem tudta, hogy megvan agysejtjeiben. Így keletkeztek aztán arcképek.

Az apjáé, anyjáé a legrészletesebben, sok vonást többször is ismételve - ezekben különösen érdekes az, hogy kétféle szemlélet nyilatkozik: a szüleit bírálat nélkül, feltétlenül tisztelő gyermeké, és a hatvanéves emberé, aki már bírálni tudja őket. Ahogy a látásnak kétféleségét némely részletben összeegyezteti, valódi írói bravúr. De olyan remek arcképet, mint a Nyilas Istváné, nagybátyjáé, még ember nem rajzolt gazdag magyar parasztról. Benne van a fajta minden fontos jellemvonása.

Móricznak külön tehetsége van az embereknek atmoszférájukban való ábrázolására. Ahogy másik nagybátyját, szintén Istvánt, a sokbeszédű, képzelődő, tréfálkozva nagyzoló kovácsot, a nagyanyját, magát a kis Zsigát beállítja Istvándi képébe, az olyan, mintha átmetszete volna a falusi magyar élet egy bizonyos részének. Szinte az orrával érzi az ember az uradalmi kovácsműhely levegőjét. S amint egy pillanatra átvonul a képen a földesúr, Kendi Zsiga alakja, abban a nem is egész lapnyi jelenetben pontosan megvan a múlt század végi földesúr és alkalmazottainak a viszonya, az az árnyék, amelyet az úr személye ezekre vet.

Minduntalan felbukkan egy-egy arc a könyv lapjain, parasztok, parasztasszonyok, lányok, úrféle alig, pár vonással vannak odacsapva, és mégis élnek. Móricz olvasója a legtöbb alakban és jelentben észreveszi későbbi regényeinek egy-egy alakját, helyszínét, jelenetét. A kis Móricz Zsiga agya már erősen dolgozott, hordta össze az anyagot a nagy Móricz Zsigmond számára. Egy arckép széles ecsettel, a részletek sokaságával van megfestve: ő maga, ahogy már egész kicsi korában ébredezett az öntudata és alakult a magatartása.

Olyan ez a kisfiú, mint a parasztgyerek, aki ugyanolyan ruhában jár, mint a felnőttek, csak éppen kicsiny mindene. Már benne van teljesen a leendő Móricz Zsigmond, az író, a kivételes ember, csírájában minden kiválósága és minden fogyatkozása. A hatvanéves író ma is úgy jár-kél a világban, mint a nyolcéves fiúcska, folyton eszmélkedve, gyötrődve, sokat jobban megértve, mint bárki, sokat félreértve, lelkesülve és csalódva, és folyton csodálkozva az élet dolgainak érthetetlenségén. Ő már akkor, Istvándiban és Tügyön se vett be magába semmit azért, mert mások mondták.

Mindent maga dolgozott fel agyában, segítség nélkül. Nem is volt, aki segítse, abból a környezetből, amelyben élt, senki sem tudott volna neki segíteni abban, ami felé a démon hajtotta: hogy író legyen. Odahaza a családban, künn a faluban alig hallott mást, mint anyagi dolgokról való beszédet, a falu ridegen reális, az anyagiak felé irányuló szelleme ismertette fel vele az anyagi érdek, a szerzési ösztön fontosságát az emberek egymás közötti érintkezésében.

És megjelent az Istvándi-korban Zsuzsika is. Egy parasztkislány az iskolában, s a kisfiú valami esztelen, rajongó érzéssel szaladt utána. Amit erről Móricz Zsigmond ír, az egészen rendkívüli gyermeklélektani jelenség, de egyúttal fontos irodalmi adat is. Ha regényben, novellában szerelemről ír, abban mindig van valami Zsuzsikából, a férfinak a szerelemben való teljes odaadásából, s a vad érzéki sóvárgásból. Ő maga mondja, és bizonyára jól mondja, hogy Zsuzsikáról vette a paraszt-naiva alakját, amely oly sokszor és mindig olyan szépen bukkan ki falusi regényei, novellái lapjaiból. Móricz Zsigmond soha nem felejt érzést: Zsuzsika ma is szerelme még, mikor rég öreg parasztasszony már, ha ugyan még él.

Móricz Zsigmond újabban fejébe vette, hogy nem komponál - az író írjon úgy, ahogy a dolgok a tollára jönnek, ne törődjön formával, szerkezettel. Ezt az elgondolást könnyen meg lehetne cáfolni saját legjobb műveivel, melyek közt a kompozíció mesterművei akadnak: az anyag maga kényszeríti az írót, hogy komponálja meg. Önéletrajzát minden előzetes terv nélkül írta meg tízéves koráig, csak úgy, ahogy a képzettársítás eszébe juttatta a dolgokat. Fővonalban tart bizonyos időbeli sorrendet, a színhelyek szerint, ahol élete lefolyt, de a részletekben minduntalan elkanyarodik sokkal későbbi dolgokra. Ez néha zavarja az olvasót, különösen az elején, amíg meg nem szokta ezt a módszert.

A Móricz és Pallagi családfát az első szakaszokban nagy figyelemmel és jó memóriával kell olvasni, hogy az ember megérthesse. Viszont azonban az ilyen kitéréseknek remek részleteket köszönhetünk, mint például Nyilas István már említett jellemrajza, vagy a Tügyben tett látogatás első feleségével, Jankával. A végső eredmény: az önéletrajz teljesebb lett írója szándékánál. Nem tízéves korig terjed, hanem benne van egész élete máig. Csak természetesen a gyermekkor részletesebben van elmondva.

Ezzel a tervtelen módszerrel Móricz, úgy látszik, a teljes közvetlenség hitelét akarja elérni. Olyanná akarja tenni a viszonyt közte és az olvasó közt, mintha szembesülnének egymással, és ő élőszóval mondaná el élete folyását, ahogy emlékei eszébe jutnak. Erre vall a stílusa, a pongyola, mondattani szabálytól sem mindig kötött beszéd. Ebben azonban tévedés van, ez a laza szó- és mondatfűzés nem mindig teszi közvetlenség benyomását. Itt-ott modorosnak érzik.

Önvallomás ez a könyv, nemcsak önéletrajz. Az író nemcsak elmondja gyermekkora sorát, hanem vall is, magyarázza önmagát, leleplezi magatartását és ennek okait. Olyat tesz, amit ritkán szoktak írók, s különösen regényírók tenni: gondolkodóba esik önmaga felett, és beszámol gondolataival. Kötetlen módszere hozza magával, hogy ez a magyarázkodás néha több a kelleténél, ott is beleavatkozik, ahol a tények, események maguk magyarázzák magukat.

Abban a falusi kisfiúban, akiről ír, mai önmagát látja, szolidáris vele, az emlékezésben újra átéli eszmélkedéseit, gyötrődéseit, sok szenvedését és kevés örömét. Ez a szubjektivitás tökéletessé teszi a hitelét mindannak, amit elmond. Csak személyes emlékeket akar elmondani, ahol mások elbeszélését vagy családi hagyományt fűz bele, mindig hivatkozik a forrásra. Szemmel láthatóan szépítés és beállítás nélküli igazmondás a célja.

Az az élet, amely ebből a könyvről elénk tárul, a legjelentősebbek egyike kortársaink között. Akkor is az volna, ha nem nőtt volna ki belőle egy nagyszerű írói pálya. Egy osztályából kiszakadt család viszontagságai vannak benne, súrlódásai a vidéki élet mindenféle formáival, a magyarság falusi rétegeire jellemző embertípusok sokaságával. Az alföldi, pontosabban: a tiszaháti magyar falu a maga egészében.

És egy ember, aki átélte az egész falusi életet, fél lábbal kívüle élve, de általa formálódva és olyan bélyeget kapva tőle, amelyet soha semmi le nem törölhet. S amíg elmélkedve, emlékezve, bírálva szemléli saját gyermekkori képét, megmutatja azt a sajátságos légkört és lelkiállapotot, amelyben a magyarság egy döntő fontosságú rétege él.



Életem regénye - Athenaeum