Irta: Berényi Sándor dr.

A politika az exigenciák tudománya.
Sokan azonban az igérgetések tudományának tartják. Ebben a pillanatban mellékes, hogy lehet-e nálunk politikát csinálni nagy igéretek nélkül, aminthogy az sem döntő fontosságú, vajjon miért nyom többet a politika serpenyőjében a hangzatos mammutigéret, mint a csendes, de pozitív cselekvés. Most az a kérdés, hogy politikai elfogultságon felülemelkedve, mikép lehetne megfogalmazni a mai Magyarország legfontosabb, legégetőbb kérdését. Vajjon mi az, ami ma egyformán érint mindenkit, államot éppen úgy, mint várost, magánembert éppen úgy, mint közületet, palotás főurat és zsupfedeles magyart?

Szerény véleményünk szerint a rangelsőséget ennek a kérdésnek kell juttatni: miből teremtjük elő a megnövekedett ország szükségleteinek a fedezetét? Ez a lényeg, minden más csak politika, a szónak legrosszabb értelmében. Mindenesetre tény, mégpedig letagadhatatlan, rideg tény, hogy a politikai világ, amelynek ezzel a kérdéssel kellene valahogyan előbbre jutnia, energiáit két másik irányban éli ki. Igények támasztása, újabb követelések görgetése az egyik irány. Nem kerül nagy fáradságba, csak öblös hang és némi fantázia szükséges hozzá. Másrészről következetesen lekicsinylik vagy magasztalják a közvélemény előtt egyes multbéli alkotások érdemeit. Ehhez meg csupán némi statisztikai adatgyüjtésre és emlékezőtehetségre van szükség.

Ez a két irány követeli magának a vezető szerepet.
Senki sem becsülheti le az új követeléseket, ezek gyakran jogosak, méltányosak, okosak. Azt sem lehet kifogásolni, ha a multat emlegetik. Hálátlanság lenne, ha egyszerűen tovább mennénk a régi alkotások mellett, még olyan meggondolás esetén is, hogy a számlát mindig azok fizették, akiktől most ismételten az alkotó érdemek elismerését akarják inkasszálni. Sajnos azonban mindezek mellékkérdések: a történelmi gondolat kitérői. A mai Magyarországnak nem ezekre a vicinális szellemi megállóhelyekre van szüksége. Vegyük tudomásul, hogy már agyonünnepeltük egymást és állapítsuk meg azt is, hogy hosszú időre el vagyunk látva népszerű politikai követelésekkel.

A fejlődés vonalát ma nem ezeknek a sablónoknak kopott mintázatai között kell keresgélni.
Arra kell feleletet adni a lelkében megújuló, életkörülményeiben átállásra utalt társadalomnak, hogy miből akarja megoldani sorsának időszerű feladatait. Miből? – erre a nagy kérdőjelre eddig nem hallottunk választ, erről – néhány, túlnyomórészt dilettáns ötlettől eltekintve – nem írnak, nem beszélnek, nem vitatkoznak. Nálunk olyan mentalitás él az emberekben, amely a „miből?” feltevését feleslegesnek és nevetségesnek tartja. „Van ott pénz” – mutatnak könnyű kézmozdulattal valamerre az elképzelt államkincstár felé – „van ám, csak nem akarják ideadni”.

Nem tudjuk, a naivságot, vagy a könnyelmüséget csodáljuk-e inkább e sűrűn felbukkanó gesztusokban. Mindenesetre ez is egyik láncszeme annak a tipikusan magyar gondolatkörnek, amely előtt csak az állami szolgálat a reális életpálya. Amely igenis, restell kereskedőnek menni. Ennek az egyébként szimpatikus rétegnek a számára az a bizonyos államkassza jelenti a kezdet és a vég fogalmát. Ez a kassza „sohasem ürülhet ki”. Ha a pénzügyminiszter megesküszik arra, hogy egy vagy más dologra nincs fedezete, nem azon gondolkodnak, hogyan lehetne fedezetet teremteni, hanem azon, kinek kellene még szólni.

Magyarország azonban oly keservesen és oly véglegesen egyedül van itt a Kárpátok medencéjében, hogy nemzeti céljainak megvalósításához saját magának kell feleletet adnia erre: miből? Mi nem „szólhatunk” senkinek. Nekünk lélekben s meggyőződésben fel kell zárkóznunk egy gondolat mellé: többet kell termelnünk, hogy többet tudjunk alkotni. Igények öblögetéséből nem lesz nemzeti többletjövedelem. De a területeken, amelyekről több érték, több produktum, több pénz származhatik, meg kell tennünk a kezdeményező lépést.

Sokat hallottunk a magyar föld problémájáról.
Általánossá vált a nézet, hogy a nagy földreform majd hatalmasan előbbre viszi a nemzetet. Ettől a politikai reménységtől függetlenül – hiszen inkább tegnap, mint holnap kezdődnék egy alapos, új földbirtokpolitika! – idejöttek Budapestre a világ agrártudósai és kongresszust tartottak a mezőgazdasági iparokról. Szinte úgy tűnt, mintha egymás között elbeszélgettek volna. De mindazok, akik a magyar földdel egynek érzik a sorsukat, ámulva figyeltek fel a kongresszus mondanivalóira. A tudományos elnevezéseket és a bonyolult képleteket, megvalljuk, nem értettük. De értettük az útmutatást, amellyel egy-egy termék mezőgazdasági alapanyag, vagy félproduktum lehetőségeit tárgyalták.

Tudomásul kellett vennünk, hogy körülöttünk van egy mezőgazdasági világipar.
Ebben a világiparban pedig világszükségletek vannak. Szükségletek, amelyekkel a világ sörtermelését, kontinensek sajtfogyasztását, ötszázmillió ember cukorszükségletét javítják, befolyásolják, gyártják, konzerválják, frissítik, utaztatják, hűtik, fűtik, a tudomány és a gyakorlati élet ezer fontos viszonylatában. Olybá tűnik, mintha ilyen nagyszerű perspektívák feltárulása után csupán egy kézre lenne szükség, amely az agrárius Magyarországot is megtanítja az új leckére. Termeljük ki azokat a javakat, amelyeket Amerika élelmiszeripara minden mennyiségben felvesz. Álljunk rá a mezőgazdasági ipar világsíneire, tájékoztassuk a magyar gazdát, hogy mit lehet és mit kell tenni, termelni, tanulni.

Miből? A magyar földből!
Nem egy év alatt és nem öt év alatt! Az új magyar gazdatudományból! Abból a szellemből, amellyel a magyar mezőgazdaságot világviszonylatban éppen olyan akcióképes, versenyképes és felkészült versenytárssá kell avatni, mint amilyenné a magyar ipar küzdötte fel magát, ugyancsak évtizedek kemény munkájával. Csak annak a nemzetnek nincs jövője, amely nem vonja le helyzetének történelmi tanulságait. Ebben a pillanatban Magyarország számára kínálkozik egy rendkívül fontos történelmi tanulság: keressük meg az utat és módot, amellyel a magyar életnek azt a leghatalmasabb körét felemelhetjük a kontinentális fejlődés magasságába. A tudósok elmondták a leckét. Ha azt akarjuk, hogy honvédelemben, szociális előrehaladásban ne húzzunk akadályt a szándék és a lehetőség közé, – akkor ennek a nemzetnek tanulnia kell.

Meg kell tanulnia, hogy az eddig ismert és küzdelmesen taposott utakon kívül mit kell tennie ahhoz, hogy részese legyen a világ vérkeringésének. Meg kell tanulnunk, hogyan lehet a világ agráripari szükségleteit összeegyeztetni a magyar mezőgazdaság ipari lehetőségeivel. Ebből ki kell hoznunk a maximumot. Jelszavakból nem ömlik áldás. De ha mi szállítunk a világnak olyan növényi magokat, zsírokat, preparátumokat, kitenyésztéseket, amelyekre nem egy ország, hanem az egész világ élelmiszeriparának szüksége van, akkor ebből megszületik majd az új, egészséges, életerős, igényes magyar falu, amely már nem kelet egykedvűségével, hanem nyugat szívverésének rezgéseivel lesz teljes. Ezer út: egy cél. Amit alapanyagokkal, kivonatokkal, kompositumokkal nemes valutában meg lehet keresni a kontinensen és a tengeren túl, azt a magyar gazda keresse meg. Több tudás: több eredmény. Amit a mezőgazdasági iparok nemzetközi kongresszusán magas tudományos színvonalon megtárgyaltak, azt ebben a fogalmazásban kellene tudtára adni a magyar falunak.

Ostorozzuk a falu maradiságát.
De a saját maradiságunkat nem ostorozzuk? Felelősek vagyunk azért, hogy új utakat mutassunk a magyar agrárius világ boldogulási lehetőségeinek kiszélesítésére. Az angol élelmiszeriparos, a német agráripari vállalkozó, a dán termelő elég tapasztalt és elég okos lehet ahhoz, hogy részese legyen a mezőgazdasági iparok világforgalmának, csak a magyar nem? A magyar gazda számára a búza, kukorica, a baromfi és a részesaratás után vége van a világnak?