Cicerónak van egy alapjában igaz, bár sokat vitatott mondása, hogy csak az eget és nem lelküket cserélik ki azok, akik tengerentúlra sietnek; Egry József művészetén sem változtatott itáliai utazása.

Ugyanaz a látományszerűen festő művész mardt, aki volt, nem az ottani művészet hatott rá, nem is a sokban másféle természet, hanem ennek csak azok a tüneményei, amelyek a balatoni vidék vizionáriusát eddig is megihlették. Ami változás, vagy fejlődés kifejezési módjaiban észrevehető, az a korral jár, az idő múlásával, amely eddig is önmagában gubódzó képzeletét talán kissé nyugodtabbá, talán egyszerűbbé, de talán még egyedülállóbbá is tette.

Nincs ma a magyar, de az egész európai művészetnek még egy festője, aki egyéniségével ennyire elkülönülne mindenki mástól; Egry csak önmagához hasonlít. És alig van, akiről olyan nehéz volna írni, olyan nehéz volna magyarázni azt a lelkesedést, amely a rá esküdő hívek kis seregét áthatja.

Művészeti elemző és leíró nyelvünk fogalmait és kifejezési módjait az irodalomtól kölcsönözte és akármennyire iparkodott új fogalmakkal, új megfigyelésekkel sokasítani fegyvertárát, kiindulópontjától nem tudott elszakadni. S ha például lírai beállítottságról beszél Egry esetében, csak olyan átírást nyújt, amely ha meg is közelíti az igazságot, mégsem adja maradéktalanul.

Egry látományszerűen lobogó láza, mely halványan égő színekkel és néhány tétova vonallal a szem extázisát vetíti elénk, több és kevesebb, mint amit lírán érteni szoktunk. Nem a kedély érzelmessége, nem valami meghatott hangulatosság ömlik el benne, nem olyan lelkiállapot, amelyet a jó régi elkoptatott kifejezéssel a szívnek szoktunk tulajdonítani, inkább valami hideg lángolás, a tágranyílt szem mohó csodálkozása, amint a végtelenségével felkínálkozó természeti világtól megdöbben. Mert hiszen ilyen végső dolgok foglalkoztatják Egry képzeletét, amely meg sem látja a tömegkedvelte és mindenkinek rendelkezésére álló szépségeket.

Amit ő észrevesz és végletekig túlfeszítve alakít, az a világ egynémely tüneményének teljesen egyoldalú és önkényes látománya, minden egyéb, csak éppen nem természeti, hanem annál inkább művészi valóság. Azzá teszi az a ritka kifejező erő, amely izgatottan elénktáruló vízióit ránkkényszeríti és egy különös világba ragad magával, ahol súlyát, kiterjedését, sőt még színét is veszti minden, hogy beléöltözzék Egry áttetsző testetlenségébe, halványan kavargó színeinek átszellemült, érzékietlen mámorába, seholsem létező fénytüneményeinek szivárványos ködébe.