Multkorában már írtunk arról, hogy a gramofónlemezek felvétele milyen nehéz és körülményes munkát kíván. Arról is már sokat tudnak, hogyha az úgynevezett matrica vagy negatív-lemez elkészült, erről egyszerű préseljárással számtalan tökéletes gramofónlemez készíthető. Arról azonban már csak kevesen tudnak, hogy a gramofónlemez felvétele után milyen sok nehézséget okoz ennek a viaszlemeznek az elraktározása és „konzerválása”.

Mert ne felejtsük el, ez a vékony viaszlemez, amire a rezgő tő finom barázdákat vont, nagyon érzékeny mindenféle külső nyomás, karcolás stb. iránt. Csak egy kis karcolás a viaszlemez felületén és a lemez máris hasznavehetetlen.

Régente azt csinálták, hogy ezeket az érzékeny viaszlemezeket óvatosan vattába csomagolva elküldték a gyárba. Itt óvatosan beecsetelték grafitporral vagy bronzporral, hogy elektromosan vezetővé tegyék. Utána pedig galvanikus úton rézzel vonták be az egész felületet. Ezáltal természetesen a viaszlemez egészen keménnyé és ellentállóvá vált és ami, a fontos megőrizte finom barázdáltságát. A grafit vagy bronzpor, később pedig a rézréteg pontosan úgy rakódott le rá, ahogy a felvevő tű a barázdákat belevéste.

Ma az eljárás már sokkal egyszerűbb. A berlini énekakadémián, a vastagfalú pincehelyiségekben rendezték be az újrendszerű műhelyt. És itt van a csillogó ezüstdrótok trezorja is, ami, nem más, mint egy igen finoman megépített katódporlasztó készülék. Az eljárás maga pedig szintén nem boszorkányosság. Nézzük csak meg, miből is áll a katódporlasztó készülék. Mindenekelőtt egy hatalmas, vastagfalú retortából, amelynek jól elzárható ajtói vannak.

Az ajtókon erős üvegablakokon keresztül láthatunk a retorta belsejébe. Itt belül semmi egyebet nem látunk, mint szép sorba felakasztva 6 viaszlemezt - bal- és jobboldalt. Középen pedig sok-sok vékony drót van kifeszítve, függőlegesen egymás mellett, sűrű sorokban. Mikor a készülék működni kezd, zümmögő morajra figyelünk fel. Ezek a légiszivattyúk, amelyek a retortából a levegőt kiszívják, úgyhogy erős vákuum áll elő.

Most bekapcsolja a mérnök a magasfeszültségű áramot és megkezdődik az eljárás. Ebből azonban mi semmit sem láthatunk. Az történik ugyanis, hogy erős vákuumban és a magasfeszültségű áram behatására az ezüst elporlad és egész finom vékony rétegben lerakódik a viaszlemezre. Később már a viaszlemezeken észrevehetjük a lehelletfinom, tükörsima ezüstréteget, amelyik úgy csillog, mint a tükör felülete.

Ez a réteg egy milliómod milliméter vastagságú, de ez a vékony réteg már elegendő ahhoz, hogy a lemezt elektromosan vezetővé tegye. Utána már csak rézzel kell megerősíteni a vékony réteget, épúgy, mint a régi eljárásnál. A galvánfürdőkben az így preparált viaszlemez 2 mm-ig terjedő réteget kap még. Az ilyen rézzel bevont viaszlemezek minden gramofónlemezgyár legféltettebb kincsét képezik. Mert hiszen ez az alapja a forgalomba kerülő gramofónlemezeknek. Ha ennek valami baja történik, meg kell ismételni a felvételt, ami bizony rengetegbe kerül és néha teljesen lehetetlen megismételni.