-  kérdezem én is William Blake-kel, míg a porondon hat tigris tornázik egy fehértrikós fiatalember vezetése alatt. "Mely örök kéz merte rád szabni szörny szimmetriád? kérdi Blake a tigristől, melyet az éjszaka mélyében lobogó lánghoz hasonlít. Csodálja, hogy a teremtő nem félt ilyen félelmes állatot teremteni.

Én azt csodálom, hogy a fehértrikós ifjú tornagyakorlatokra kényszeríti e gyönyörű vadakat  és még jobban csodálom, hogy engedelmeskednek neki. Dobogókra szökkennek fel, ívelt állványokon futnak végig, karikákon ugranak át. Mivel bűvölte el őket ez a modern Orfeusz? Hárfa helyett pattogó ostorral? Alig hiszem, hogy ez az eszköz mélyebb hatást tenne a tigrisekre. Magatartásuk, a neobarokk lovakéval ellentétben, cseppet sem erőltetett.

Az sem látszik, mintha félnének idomítójuktól. Tudjuk, hogy a legtöbb állatot kínzással idomítják: úgy hozzák ki belőlük a nem-állati mozdulatokat, mint terroristák az üldözöttekből a hamis beismerést. De a tigriseket bajosan lehet terrorizálni. Nem néznek aggódva, megalázottan az ifjú tornatanárra. Harag jelét sem mutatják: igaz, hogy nem is kényszeríti őket nagyon tigrisetlen cselekedetekre.

Néha ráfúj egy-egy állat, de inkább fölényesen, mint dühösen. Egész magatartásuk hűvös, unott, gőgösen jóindulatú. De mikor az egyik tigris a magas állványon állt, ugrásra készen és mestere odalent a feje fölé emelte a karikát, mikor farkasszemet néztek, mikor az egész "szörny-szimmetria" megfeszült a nagy előkészület izgalmában: akkor azt hittem, hogy ráugrik a fehértrikósra. Eddig minden előadás simán ért véget, de talán ez az egy kivétel lesz, drámai és véres kivétel - gondoltam elakadó lélegzettel és titkos, aljas reménykedéssel.

E pillanat tűrhetetlen volt  -  aztán a tigris könnyedén átrepült a karikán és a helyére ment. Úgy tűnt fel, mintha alig észrevehetően vállat vont volna. És mintha mind a hatan azt gondolták volna egész idő alatt: "Miért ne tegyük meg neki ezeket az apró szívességeket, ha ragaszkodik hozzájuk; hiszen olyan gyenge és gyerekes szegény."

A porondot elárasztja egy katalán család: felnőttek, kisfiúk, kislányok, trapézművészek, zenebohócok, egyéb bohócok. Eleinte mintha nagyon sokan volnának, később kiderül, hogy a "Dummer August, akit mindenki elver, azonos azzal az ifjú atlétával, aki az előbb a trapézon kockáztatta életét és a tarka zenebohócok nemrég egy birkózó versenyt mutattak be "lassított felvételben".

A gyerekek pillanatonként más ruhában hánynak cigánykereket. A legrongyosabb, legtorzabb bohóc három emelet magasságban kalimpál boszorkányos ügyességgel, félelmesen és kacagtatóan. A személyek és az élmények teljesen összekeverednek, mindenki mindenre képes és minden mozdulat egyszerre vakmerő és komikus. Ezek a Rivels-ek. Az övék az utolsó szám, igen helyesen, mert a realitás már teljesen felbomlott, tovább úgysem lehetne menni. A legősibb szürrealizmus az övék.

Minden cselekedetük tiszta action gratuite. Egyikük óriási brácsa-tokból miniatür hegedűt vesz ki. Egy másik minden kérdésre csak egy szóval felel, elnyújtva és nemes pátosszal: "Eine Gita-a-are." Egy harmadik az immár hagyományos "Akrobat, oh!" felkiáltással kommentál mindent. Időnként majomi ügyességgel és pilóta-bátorsággal egymás fejére ugranak. Órákig, napokig, évekig tornásznak, treníroznak egy-egy hülye és életveszélyes mozdulatért. Egész életük kegyetlen munka és acélos feszültség. "A veszélyt választják hivatásuknak" -  mint Zarathusztra kötéltáncosa.

Tündéri dadaizmusuk mögött céltudatos erő, fegyelem, odaadás. Gazdagon, sokoldalúan élnek, egyszerre keltve ellentétes hatásokat. Egy kissé megközelítik a reneszánsz nagy eszményét, az "univerzális embert." A hagyományos bohóc-típus meghatottságot, szánalmat kelt a nézőben: ők imponálnak. Ösztön és értelem hibátlanul működik náluk együtt; szeretik a valóságot és közben kicsúfolják; küzdők, bölcsek és gyerekek egyidőben. Röviden: igazi latinok.

Bálint György