Lehet-e fontosabb valami az emberi életben, mint a halál? Szenved-e az ember sokat és kimondhatatlanul, vagy aránylag könnyedén múlik ki a világból,  ez a legfőbb kérdés. A hirtelen halál szerencsés, mondhatni jó halál. Egy nekrológ mégis Kovács úr-nak nevezte azt, aki Karinthy Frigyes halála után így sóhajtott fel: jól járt, szegény!

Vállalom, hogy magam is Kovács úr legyek, még ha Karinthy Frigyes alaposan ki is csúfolta Kovács urat. Kovács úr gyakran gondolkodik helyesen, legföljebb gyatrán fejezi ki magát. Kovács út és Karinthy közt az igazi különbség az volt, hogy Karinthy mindig tökéletesen fejezte ki a gondolatait.

Mi Kovács urak tagadhatatlanul örültünk annak, hogy kedves és szeretett barátunk nem szenvedett a halálakor, hanem váratlanul, kínos próbálkozások nélkül, mintegy groteszk ötlettel, lépett ki az életből. Csupán irodalmi érdekességül említem meg Cipőcsokor című novelláját, mely ha jól emlékszem, Esik a hó című ifjúkori kötetében van. Valakinek az utcán kioldódott a cipőcsokra, lehajolt, hogy megkösse s ekkor hirtelen meghalt. Elsőszemélyben írta Karinthy ezt a novellát, az utolsó mondata ez: "Így halt ki családom". Jóslatot tehát mégse sejtünk e műben.

Embertársai, ha nem is cselekvőleg, túlságosan avatkoztak bele az életébe. Tárgyalták, értelmezték, bírálták őt. Ezt teszik halála után is, helytelenül. De úgylátszik, menthetetlenül törvényszerű, hogy az emberi gondolatok egy-két lépés után már elszakadjanak a valóságtól s kinek-kinek a maga kedvére éljenek tovább önkényes életet. Szívszélhüdésben halt meg, állapították meg egykettőre, holott agyvérzés ölte meg.

Az agyoperáció következménye volt ez az agyvérzés; az operációval nem következett el a restitutio in integrum, agyvérzésre való hajlamosság maradt utána. Karinthy sejtette ezt, tudott kedvezőtlen statisztikákról, melyek az agyoperáción átesettek halálozásáról szólnak, ez az ismeret egy árnyalattal sötétítette kedélyét, de nem törte meg életkedvét.

A sajtója  lám, még ilyesmivel is törődik az élő ember!  vegyes volt. Olyan, amilyenre ma mindenki, a világnak csaknem minden táján, számíthat. Némelyek éppen csak megemlékeztek róla, hogy hát az "ismert" író meghalt. De szépen, megértéssel és nagyrabecsüléssel is méltatták. Méltatói azonban, bár szándéktalanul, kisebbítették írói jelentőségét, amikor azt a közhelyet ismételgették, hogy: "elaprózta magát." Ez a nézet, ha valóságot fejezne ki, azt jelentené, hogy Karinthy Frigyes akkor lett volna igazi nagy író, ha irodalmi persziflázsok, karcolatok, versek s rövid novellák helyett eposzokat, vagy regényciklusokat írt volna.

Mintha az egyes művek terjedelme határozná meg az író értékét. Holott nyilvánvaló, hogy Germinal, vagy Háború és béke nem tellett volna Karinthytól. De tellettek volna-e mástól, akárkitől, a villanó ötletek oly ragyogóra formált példányai, mint az Őszibarack, a Kacsapecsenye, a Hess madár? Hiba lenne takarékoskodni a jelzőkkel: Karinthy Frigyes nagy író volt. És még egyszer: nem aprózta el magát.

Mindig szeretett volna valami más is lenni, mint író. Hogy kiváló műveket írt, azt természetesnek, igen egyszerűnek, már-már köznapinak tarthatta s kielégületlen szomjúsággal vágyott valami nagyra: kávéházi sakkbajnok, tornász, tudós, atléta, politikus, repülő, operatőr, énekes, lovag, krakéler, sőt szépember szeretett volna lenni. Időnként hitt is abban, hogy mindehhez meg is van a képessége. Apró csalafintaságokkal is hajlandó volt menteni az illúzióit.

Ha jó játszóval sakkozott s természetesen csakhamar rosszul állt számára a játszma, tréfásan, mégis félig komolyan tette meg az ajánlatot: "Kérlek, add fel, mert elvesztem!" A kiváló irodalmi művek tetszettek neki, de csodálatát inkább a tehetségtelen ember nyerhette el. Valóban valami gigászi közönséges emberi nagyság nyilvánul meg abban, hogy valaki ír kétszáz verset s a kétszáz közt egy jó sincs.

Töri az ember a fejét s szinte megoldhatatlan a kérdés: hogyan csinálta ezt? Az a gyanúm, hogy Karinthy irigyelte Kovács urat, ezért csúfolta oly lankadatlanul. Ha valamelyik sötét álma teljesült volna s mondjuk aktív politikus vált volna belőle, talán még a temetése is parádésabb lett volna. A gyászoló közönség megszaporodott volna állami, városi, testületi, kultúrtársasági kiküldöttekkel, esetleg valami zene- vagy énekkar is szerepelt volna a gyász-szertartáson.

Így, ahhoz viszonyítva, hogy Dosztojevszkij temetésén százezrek vettek részt s koporsóját a cári család tagjai vitték a vállukon, temetése megmaradt hazainak és mainak. Neki ugyan nem fontos, de az idők számára tanulság ez. Szinte görcsös elhatározássá kell fokozódnia: ne válasszuk még megoldásul a halált, inkább  várjunk.

Csak író volt. Ennek a csak-nak a súlyáról beszélgettünk vele nemrégen. Egy aktuális társadalmi kérdéshez szólt hozzá, napilapba írt cikkben. Számvetést csináltunk. A lap megjelenik 40.000 példányban, cikkét elolvasta 10.000 ember. De ugyanahhoz a kérdéshez, közbeszólás formájában, hozzászólt a képviselőházban Müller is, Meizler is. Amit ők mondtak, azt parlamenti tudósításában valamennyi lap közölte, tehát a közbeszólást olvasta, olvashatta, 500.000 ember. És még hozzá gyakorlatilag fontosabb is volt, hogy ők mit mondtak, mert mindkettő egy-egy szavazat. Tudom, tudom,  mondta Karinthy nagy keserűséggel.