A hulladékgazdálkodás megszervezéséről Magyarországon is sok szó esett, de szavaknál alig valamivel több. A magyar hulladékgazdálkodás a maga patriarkális megszokott keretei között folytatja tovább útját és nem hajlandó tudomásul venni, hogy évről-évre milliós értékek mennek veszendőbe szervezetlensége, nemtörődömsége és avult gyűjtési módszerei miatt. Holott a hulladékgazdálkodás az általános nyersanyaggazdálkodásnak igen tekintélyes része, mely jelentőségében semmivel sem marad alatta a pótanyaggazdálkodásnak és az önellátási törekvéseknek is fontos tényezője. Ezzel honvédelmi szempontból vett jelentőségére is rámutattunk, úgyhogy jogosan kérdezhetjük: miért késik a magyar hulladékgazdálkodás megszervezése?


Tanuljunk a németektől!

Voltak ugyan szalmalángszerű felbuzdulások: ötletszerű iskolai gyűjtések, de átfogó, központilag szervezett hulladékgyűjtéshez, mint pl. Németország – nem jutottunk el. Az értékesebb, nagyobb tömegű hulladék anyagok gyűjtése és feldolgozása, mint pl. a rongyé, selejtpapíré, ócskavasé és csonté ugyan elég szervezettnek mondható: a magánkereskedelem kitűnően megszervezte, de a kisebb tömegű, bár ugyancsak értékes, sőt az előbbieknél értékesebb hulladékanyagok gyűjtése „még sehol sincs”. Gondolunk itt elsősorban a bőr, gumi, parafa, ón és egyéb fémanyagokra, amelyekből ugyancsak százezres értékek vesznek kárba egyoldalú hulladékkereskedelmünk és a nagyközönség „iskolázatlansága” miatt.

Németországban az elmult évek folyamán ujságcikkek, röplapok, plakátok, tájékoztató füzetek, valamint iskolai és rádióelőadások ezreivel nevelték a lakosságot a hulladékanyagok gyűjtésére. Megérttették a közönséggel, hogy ha egy háztartáson, műhelyen vagy üzemen belül oly csekély is az újból feldolgozható hulladékanyag, hogy iparszerű összegyűjtése az egyén szempontjából aligha jövedelmező, 17 millió háztartásban, – mert ennyi van Németországban – olyan roppant mennyiséget eredményezhet, mely közgazdasági szempontból már nem becsülhető le. Csupán a fogpasztás tubusokkal is több mint 4900 tonna ón megy veszendőbe, holott mi sem könnyebb, mint újbóli feldolgozása.

Hogy milyen hatalmas értéket képviselnek a hulladékanyagok, arról a német behozatal számai mindennél beszédesebben szólnak. 1936-ban 85 millió márka értékű hulladékanyagot hozott be Németország, – teljes behozatalának 2.1%-át! Ebből rongyért 34, selejtpapírért 1.4, ócskavasért 7.1 és csontért 1.5 milliót fizetett ki.

A hulladékgyűjtés és kereskedelem megszervezésében Anglia és az Egyesült Államok vezetnek, olyannyira, hogy míg Németországban a selejtpapírnak csak 20-25%-át dolgozzák fel ismét, Amerikában 80%-át. Az Egyesült Államok a hulladékfémek feldolgozásában is az első helyen állanak: az ólom, ón- és rézregeneráció mennyisége ma már meghaladja itt a fémek újtermelését.

Az elmult évek során Németország is új alapokra fektette hulladékgazdálkodását. Mindenekelőtt szakcsoportba tömörítette a hulladékanyagkereskedelmet. Ezzel a hulladékgazdálkodás erősen nyert teljesítőképességében, mert az anyagok gyűjtése, osztályozása, kereskedelme és feldolgozása ezidő óta egységes szempontok szerint történik. Ahol azonban a hulladékanyagok csekély értéke és csekély mennyisége miatt az iparszerű hulladékgyűjtés nem lehet jövedelmező, ott a nemzeti szocialista párt tagozatait kapcsolták be a gyűjtés munkájába, még pedig igen nagy sikerrel. Az SA-csapatok 1937-ben például 100.000 tonna ócskavasat gyűjtöttek össze, különösen a falvakban, ahol eddig a vas 45%-a kárbaveszett.

A házakban hulladékgyűjtő helyeket állítottak fel. Ezekbe azonban csak az egyénileg nem értékesíthető hulladékokat hordják be a ház lakói. Mindez azonban nem vonatkozik az értékesebb hulladékanyagokra, mint a rongyra, ócskavasra és selejtpapírra.


Milliókat takaríthatna meg az ország

Ezek gyűjtését meghagyták a hulladékanyagkereskedelemnek, míg az óntubusok gyűjtését a Hitlerjugend, a csontokét pedig az iskolásgyermekek feladatává tették. Konzervdobozok és cserepek gyűjtésétől eltekintenek. Igen fontos tényezője még a német hulladékgazdálkodás sikerének az a rendelkezés is, mely minden 35.000 lakost meghaladó város számára kötelezően előírta a szemétosztályozást. Ha ezek az intézkedések évente csaknem 40-45 millió márkát mentenek meg a német közgazdaságnak, átplántálásuk és a hazai viszonyokhoz való alkalmazásuk Magyarországon is lényeges megtakarításokat jelentene. Néhány milliót minden bizonnyal kitenne a racionális hulladékgazdálkodás megszervezése árán megtakarított összeg.

A háború esetén is zavartalan nyersanyagellátás honvédelmi követelménye azonban semmivel sem mellékesebb szempont, amikor a magyar hulladékgazdálkodás megszervezését a legsürgősebben megoldandó feladataink sorába utaljuk.