A táblaüvegeket ostorral veri az eső, az uccán nyakukba húzott kabáttal, mogorván rohannak tovább az emberek, itt benn a zsúfolt kávéházban az újságokba mélyednek, mindenki a maga asztalánál és minden asztal és minden ember egy-egy bevehetetlen vár. De a telefonfülkéből most kijött valaki, sápadtan, a homloka verejtékes, a szeme lánggal lobog, a szája alig tud szóra nyílni, csak úgy dadogja: „Hallottátok? Hallottátok? Egy perc mulva, már mindenki tudja, hogy talán a legközelebbi órákban véget ér a gonosz bűvölet, a húszesztendős boszorkányos álom és Kassán és Léván és még annyi más magyar város tornyára kivirul e csodálatos magyar nép legszebb virága: a piros-fehér-zöld lobogó.

Párizsból jött a hír, percek alatt végigszáguldott Budapesten, mint a förgetegtől korbácsolt esőcseppek; a cseh kormány tárgyalni akar, vegyes bizottság dönti el majd a vitás kérdéseket. De a trianoni határ mentén elhúzódó zónába már most bevonulnak csapataink… Percek alatt lehullott rólunk mindaz, ami embert az embertől, magyart a magyartól elválasztott, elszállt bennünk és rajtunk az a dermedtség, amely e húszesztendős gyötrelem évei alatt minden energiánkat csak arra tudta elvenni, hogy egymás ellen vicsorogjunk.

Egy hír tette ezt, egy hír, amelyet még nem erősítettek meg. És ebben az összezsúfolt, gőzölgő kis magyar mikrokozmoszban, amelyben a milliós nagyváros minden társadalmi osztálya, politikai árnyalata, világnézete, törekvése, sorsa, rangja, vagyoni állapota összezsúfolodik, mint a csöpp vízben az óceán végtelensége megszűntek azok a láthatatlan rácsok, amelyek egyik asztalt a másiktól elválasztják.

Már egyetlenegy örvendező, izgatott lángoló szemű család, egyetlen baráti kör, bajtársi közösség az egész kávéház! És így van ez városszerte, ahol csilingelnek, vad izgalommal a telefónok, így van az uccán, ahol vadidegenek rontanak neki egymásnak a hírrel, egyik a másikat megrázza: Hallotta! Hallotta!....

A szerkesztőségben izzanak a telefonhuzalok, a csengők, a nagy kérdést riadózzák, a csengők millió szívdobogását csilingelik, a csengőknek a könnyük hull, a csengők, a villamosság áramával, a kérdésekben – feleletekben, millió és millió egymástól elválasztott, magyar nagy összeölelkező testvéri ünnepét hozsannázzák. Azt a percet, amely ha beváltja ígéretét, egyszerre törli el húsz év gyalázatát és húsz év gonosz visszavonását…

Isten, aki nem engedte, hogy elbukjunk, most segítsen bennünket. És Isten, aki levette a reménység e percében agyunkról a zsibbadó varázst, szemünkről a hályogot, adja meg nekünk a legnagyobb diadalt, azt hogy aki magyar, egymást megértse, egymást szeresse és egymás kezét soha többé el ne eressze!