Nincs ember, aki talpának simogatását, csiklandozását a legerőteljesebb nevetés nélkül kibírná. A legtöbben egyszerű érintésből is percekig tartó, rohamszerű kacagásba fulladnak. A halálraítéltek viszont hosszú félórákon keresztül állandó nevetés-orkánt produkáltak, amelynek a jókedvhez persze már semmi köze nem volt.

A szervezet egyszerű reflexeiről, akaratunktól független magatartásáról volt szó. A delikvens nem sokáig bírta ezt a procedurát. A rekeszizom folytonos összehúzódása következtében beállott nála a fulladásos halál. Ez a kivégzési mód, bár kellemesnek látszik, távolról sem az. Aki nem akar nevetni és mégis kacagni kényszerül: rettenetes szenvedésen megy át.

A kínaiak különben is mesterei voltak embertársaik megkínzásának. Ők találták ki a megátalkodott delikvens vallatásának legbiztosabb módszerét. Az a bűnös, aki semmi áron nem akarta tettét beismerni, vagy az ártatlanul megvádolt ember, aki joggal tiltakozott ellene, hogy bűnösnek nyilvánítsák: előbb-utóbb biztosan vállalta azt, amit tőle kívántak.

Ehhez semmi egyéb nem kellett, mint hogy fejét megberetválják és hideg vizet engedjenek cseppenként a koponyájára. Nincs ember, aki az ilyesmit tíz percnél tovább kibírná. Volt aki beleőrült, a legtöbb kínai azonban szívesen vállalt minden bűnt, hogy megszabaduljon ettől a minden fantáziát felülmúló kínzástól.

A népnyelv valamennyi országban ismeri ezt a kifejezést: halálra neveti magát. Ami annyit jelent, hogy régebben nem volt olyan ritka a nevetőgörcs következtében fellépő haláleset. Ez természetes.

Ma is azt látjuk, hogy a primitív népek, főleg egyes keleti fajok fiai milyen könnyen nevetnek. Amíg a kultúrember ma már nem minden esetben nevet, ha öröm éri, hanem fegyelmezi magát és lelkében raktározza fel az örömöt, mint életkedvének, életigenlésének fontos kellékét, addig a vad törzsek minden számukra kedvezőnek látszó pillanatban, ha megajándékozzák őket, ha legyőzték az ellenfelüket, ha jóllaktak: féktelen kacagásban törnek ki.

Ilyen lehetett az ősember is. Nem volt nehéz nála az örömöt, a kacagást kiváltani, annak ellenére, hogy a viccet, a tréfát, a magasabbrendű embernek ezt a legfőbb szellemi és lelki ingerét még nem ismerte.

Francia kutatók mostanában érdekes tanulmányokat folytattak a kacagásról és a viccről. Azt akarták megállapítani: hogyan reagálnak egyes kultúrnemzetek a tréfára, hogyan nevetnek, milyen természetűek a vicceik?

Nagyon érdekes dolgok derültek ki. Kitűnt, hogy a viccnek valósággal nemzeti karaktere van. Ami Spanyolországban vicc, azt a németek egyáltalában nem tartják mulatságosnak és ami mondjuk Németországban mindenkit megnevettet, azon más népek fiai semmi kacagnivalót nem találnak.

Ezt legjobban igazolják a humoros filmek. A német groteszk filmek csak a legritkább esetben hozzák meg a nemzetközi sikert. Németországban diadalút egy ilyen film bemutatása, nálunk, vagy Amerikában senki sem nevet rajta. Már jobb az amerikai humor, amely a népek egész sorának megfelel. Az amerikai humoros filmeket nálunk is nagyon szeretik, bár a naivabb fajta nem felel meg a mi ízlésünknek.

A mi humorunk a franciához hasonlít. Könnyed, friss, szellemes. Nem csoda, hogy a magyar vicclapok főleg békevilágban - nem állottak mögötte a hasonló francia ujságoknak. A magyar vicc ma is vezet világviszonylatban. A magyar szellem legkitűnőbb terméke itt-ott előfordul, hogy valaki neveti magát, a jó magyar vicc a halálokok között bizonyára nem utolsó sorban szerepel.

Berend Pál.