Szinyei Merse Pál

1938 | Március

Tizennyolc év múlt el Szinyei halála óta. A mi gyorsan élő és folyton folyvást átalakuló szellemi világunkban nem rövid idő ez. Világszerte új és új áramlatokat hozott, új művészeti irányokat teremtett. Megostromolt és ledöntött sok régi bálványt, helyükbe szeszélyesen újakat emelt, hogy aztán bennök is kételkedni kezdjen, sőt némelyiket sutba is dobja de Szinyei emlékét nem tudta kikezdeni az idő, jelentőségét ma éppen úgy, talán még elevenebben érezzük, mint halálakor.

Az igazi nagyság osztályrésze ez. Lefoszlanak mallőle kora külsőségei, melyek tündöklését néha eltakarták, feledésbe merülnek a körülötte lejátszódott kűzdelmek és tisztán, minden feltételezettségtől szabadultan, ragyogóan áll előttünk reánk hagyott műve s a lélek, melyből ez a mű fakadt mélységes és derűs emberiessége, mely annyira hiányzik a mi életünkből.

Hiszen válságos időket élünk. A vér és arany korát, melyet Ady megdöbbentő éleslátással érzett és jósolt meg.

A békekötések nem hoztak nyugalmat a feldúlt világ életébe. A háború tovább folytatóik, a vér és arany nem hagyják nyugton az emberiséget még ott sem, ahol nem dörögnek ágyúk, nem kattognak gépfegyverek, nem berregnek hadi repülőgépek. Ott is zsakadatlan a harc. Gazdasági, szellemi, társadalmi téren gyilkos kűzdelem folyik, mintha ez a föld szűk volna az emberiségnek és pusztulni kellene fajoknak, nemzeteknek.

Az izzó parázs fellángol itt is, ott is. Országok lobbannak lángra, világrészek törnek egymásra és a világpusztító nagy vihar bármely pillanatban kitörhet és közben házsorok, városok dőlnek romba, százezer számra hull az ember. A vér imádata tömérdek vért ont és az arany mohón falja fel önnönmagát.

Hová tüntek az egykori nemes ideálok? Hová tünt el az emberiesség, hová a derűs életöröm, hová lett az egykori éltető szabadság?

Ma az ember nem számít, az öröm helyébe gyűlölködés lépett és milliók ünneplik a szolgaságot.

De van egy út, amely elvezet a tiszta humaniumus országába, derűs örömre hangol és feltárja előttünk a szabadság világát: a művészet útja ez. Ezen az úton nagyszerű kalauzunk Szinyei Merse Pál. Hadd idézzük fel magunk előtt lelkének parnasszusi derűjét, azt a lankadatlan, nyugodt életörömöt, mely műveiből árad.

Ez az életöröm távol áll minden olcsó hétköznapiságtól. Az életbe vegyülő és mégis mindig fölötte álló kivételes ember boldogsága ez, mely örökös ünnepet teremt maga körül, ahol nincsen mohó sóvárgás, nincsenek kavargó szenvedélyek, hanem annál több a boldog beteljesedés. Csupa emelkedett választékosság, mely útját állja minden kiábrándulásnak, minden csömörnek és nincsen benne semmi kettősség a vágy és sikerülés között.

Szinyei biztosan uralkodott a világ szépséges gazdaságán. Örömei nem voltak harsogók, hanem nyugodtak és maguktólértetődők, kristálytiszták. Áttetszőségüket nyugtalanság hullámai nem törik meg. Mélyükön nem izzik sóvár érzékiség, de mégsem szűziesek, inkább pogányok, valami más világból valók, ahol az élet szemléletéből csak gyönyörködés fakad: a látás halk és finom mámora.

Tavaszi és kissé tán hűvös napok levegőjére emlékeztet, amidőn minden élesen rajzolódik ki elénk, de sejtelmeknek semmi helye sincsen. Napfénye nem gyújt, nem mámorosít, a vért nem kavarja fel. Szinyei nem patetikus, nem keres mást, mint amit lát, világa egy árnyéktalanul áttetsző tájék, ahol csak szépség és fiatalság van, melyért nem kell epedni, mert kincsei könnyen omlanak elénk.

Álomvilág ez, vagy legmélyebb értelmű valóság?

Mélyen átérzett emberiesség apoteózisa ez a művészet, melynek fénye egy pillanatra sem csökken, miközben a test, a lélek és a világ teljes egységét hirdeti. Olyan emelkedett lelkiség, mely az érzékek átszellemült örömére épül, olyan választékos érzékiség, mely nemességévé válik. Teljes harmónia az ember és világa között.

Ez az állapot sokkal több annál, amit általában optimizmusnak szoktak nevezni. Elfogadja az életet, de csak szépséget keres benne, azt helyezi istentiszteletének oltárára, még pedig olyan örökéletű formákban, olyan szárnyalóan, hogy a végtelenséget tárja fel előttünk.

Mily jól esik nekünk izgalmas élerünkben a Majális színpompás, derűs világához menekülni.

Mennyi töretlen friss életöröm van ebben a képben. Mennyi derűs gontalanság! Milyen fínom és választékos élvezése az életnek, mely fölé a boldogság ege borul. Mennyi könnyedség és közvetlenség tündöklik benne! A fiatal Szinyeinek a téma nem okozott gondot, mindenre, ami elébe került, egyforma bőven öntötte ki fiatalságának kimeríthetetlen kincseit. Semmi sem volt kevés neki arra, hogy tavaszának pompájába öltöztesse, egy műteremsarok, egy felszállóban lebegő léghajó, egy hintázó társaság éppen olyan emelkedett életritmusokat zendített meg lelkében, mint a sárosi vidék napsütésben tarkálló rétje, lágyhajlású dombjai

vagy a rájuk való visszaemlékezés. Képzeletét egyformán felgyújtotta minden színes szépség, ami pedig más volt mint ő, amellett elhaladt, mert nem volt az ő számára, hiszen lelkében viruló tavasz élt: zöldelő rétek, a háttérből átkéklő erdők, színes virágok, a levegő csillogó fátylába burkolt ruhák: derűs színek káprázatos forgataga.

Boldog és derűs kornak visszfénye ez a művészet. A fiatal Szinyei varázslóként bukkan fel belőle, szabadon és függetlenül, hogy új formákba zárja világszemléletét. Egy pillanatra a magyar művészet utoléri vele a Nyugatot, meg is hökkennek tőle azok, akiknek nem volt bátorságuk arra, hogy felfedező útján kövessék.

Szabad és merész volt ez a művészet, nem kitaposott nyomon járt. Közvetlenül és nagyszerűen friss érzékiséggel markolt belé a világba. Ezt a közvetlenségét és ezt a frissességét nem vesztette el ma sem. Minden kényszer és minden latolgató megfontolás tovatűnik, ha véle szembe kerülünk. Az életet és a világot nemesen élvező humanizmus levegője csap meg belőle, amelynek éltető lehelletére ma annyira szükségünk van

Emberek, az életnek naivul, mosolyogva örvendező emberek vagyunk újra, ott heverészünk kinn a szabadban, felettünk a kék égbolt, körülöttünk a buja rét és bájosan kacér virágai. Eltüntek a gondok és kétségek, nem fojtogat a jövő aggodalma, érezzük a végtelen tájak varázsát, a világ csodálatos szépségét.

És szabadok vagyunk. Nem kergetnek kétségbeesett küzdelemre a vér és arany kegyetllen vágyai, nem gyötörnek reánk erőszakolt kapzsi jelszavak. Beérjük kevéssel pedig dehogy kevés az, amivel a természet megajándékoz és nem hajszoljuk a hatalom mámorát.

De nemcsak vigasztalónk, hanem nevelőnk is lehet Színyei Merse Pál művészete. Nevelőnk, mint minden művészi megnyilvánulás, mely a lélek nemes összhangjából és emberies kiegyensúlyozottságából fakad.

Ma lázas erőkifejtéseknek, akcióknak korát éljük, az ember mindenképpen át akar alakulni. Nagy célokért kűzdünk és jelszavak rabjai vagyunk, faji, nemzeti, társadalmi ideológiák győzelméért szenvedünk. Közben pedig elsikkad az egyszerű emberi élet szépsége és nem jut kellő megbecsüléshez a művészet, az emberi élet és lélek szépségének összefoglalója.

Elképzelhetetlen emberi éleselméjűség és iparkodás irányul technikai problémák megoldására. Fantasztikus mértékben növekedik a gépies civilizáció, mely napról-napra újabb és újabb nyers tömegeket vet fel az élet színpadjára és ezeknek művészet címén tömérdek talmi dolgot árul. A testi erő és ügyesség gondozása is csodálatos mértékben halad, állam és társadalom páratlan bőkezűséggel támogatják. De erről az új hatalmas életről valamiképpen hiányzik a művészet koronája. Egy eljövendő korban kell bíznunk, hogy újra ünneplője lesz az életből fakadt harmónikus átalakításnak, a művészetnek.

És amidőn most Szinyei emlékét ünnepeljük, ennek a tiszta művészetnek oltárán áldozunk. Nem fordulunk szembe a mai idővel, a történelem folyamatát nem lehet feltatóztatni. De bízva bízunk egy olyan kor eljövetelében, amelyben ismét kibontakozik előttünk az európai humanizmusnak néha elhomályosuló, de aztán diadalmasan megint előtörő világa. Ez a kor majd meghozza magával a művészet teljes megbecsülését és szabadságát is.

Ez talán nem is elérhetetlen utópia. Előfeltételei a művészet részéről nem hiányoznak. Nemzetünk szörnyű megpróbáltatása után, ínséges magunkra-utaltságunkban művészetünk megtette a maga kötelességét. Eleven, bár kűzdelmes életet élt s az új nemzedékekben friss és új formákat teremtett, felkészült a jövőre, megőrizte fiatalságát.

Szinyei mindig megértéssel viseltetett az utána következők törekvései iránt, tudta, hogy a művészetben örökös a megújhodás. S én azt hiszem, hogy az ő szellemében cselekszem, ha a Szinyei serleget a magyar művészet fiatalságára emelem!

Serlegbeszéd a Szinyei Merse Pál emlékezetére rendezett 18-iki ünnepi lakomán.