Az elmúlt hónapban Csók Istvánnak, Basch Andornak és Hincz Gyulának kiállításai három nemzedék művészetének stíluskülönbségére figyelmeztettek. Csók impresszionista ábrázolásmódját, Basch Andor expresszív naturalizmusát, Hincz viziós elképzeléseit húsz-húsz év választja el egymástól és ezek az évek jellegzetes átalakulásokat érleltek ki.

Csók István alapjában nem is az a derűs és optimista impresszionista, mint diadalmas pályája derekán. Művészetében valami egészen különös egyéni látási érzékiség nyilvánul meg, a pillanatnyi jelenségek keltette benyomások frissességének annyira eleven ereje, mely szinte párját ritkítja, annál is inkább, mert csókkal együtt induló kiváló kortársak között ehhez az alakítási módhoz egyedül ő maradt hű, ma ő az egyetlen következetes impresszionistánk.

Érzékisége ma is naív és fiatalos, nem szenvedélyes, nem rafinált, hanem néha szinte gyermekesen örvendező. Szeretettel és csodálkozással öleli át témáit, eggyé válik velük, minden tétovázás és minden lelki távlat nélkül, de olyan melegséggel és olyan őszintén, hogy a legpillanatnyibb helyzetbe is örök művészi érvényt varázsol.

A vibráló, opálos, a nemes gyöngy színeivel irizáló felületek lelkes lírikusa. Lágy kanyargással futó és kévés festéket használó ecsete biztosan kapcsolja össze színeit, melyek választékos összehangolódásukban sohasem harsogók. Mindig átlátszón sugárzók, a gyönyörködésnek kivételesen finom erotikáját hirdetik. Hamvasak és üdék, mélységük nincsen, bámulatos színgazdagságban terjeszkedő felületet tükröztetnek vissza.

Csók nem kedveli a nagy ellentéteket, a rikoltó hangsúlyokat. Képeire egyenletesen szétszórt világítás borul. Mély árnyékok és ragyogó napsütésben égő színek nincsenek festményein, a rajtuk elömlő világosság szemének mindent egyforma lágyan körülölelő derűs gyönyörködéséből fakad. Régen eltűnt, nyugodt és boldog kor visszfénye ez a művészet. A századforduló emberének optimizmusa, aki meleg gyönyörködéssel élvezte az élet, a világ szépségeit. Örökös ünnep, mely fölött az életöröm ragyogó napja fénylik.

Basch Andor már nem ebből a világból való, két évtized választja el Csóktól. Kora fiatalságában még benne élt az impresszionista művészet levegőjében, de művészetének érlelődését már azok a szellemi izgatottságok határozták meg, amelyek átalakították Európa lelkiségét.

Nyugtalan és ideges ember volt egész életében, aki mindig tépelődve és elégedetlenül bírálta azt, amivel kifejezni akarta magát. Húsz évet töltött Párizsban, mohón figyelve a művészet forradalmait, de óvatos volt, kételkedő természete megakadályozta, hogy akármilyen irányban is elragadtassa magát. Legmélyebb hajlandóságaiban naturalista volt, de mindig érezte, hogy a művészet átalakítás.

Cézanne és van Gogh hatását szokták emlegetni Basch Andor művészetével kapcsolatban. kétségtelen, hogy festményei erősen expresszív jellegűek, de művészetén nem annyira egy-egy művész hatása látszik, mint inkább koráé. Ez a kor átmeneti idő, régi ideálokban már nem hisz, az újakat pedig még nem formulázta minden kétkedést kizáróan. Nyugtalan és kielégülést alig találó, kételkedő, gyakran fáradt, majd ismét bizakodó és mindig fölötte ideges. Nagy erőkifejtésre törekszik, de hamar elfárad, erőteljesen nekilendülő mozdulatai gyakran önmagukba hullanak vissza. közvetlen pillanatnyi élményben nem hisz, de a szabad víziók világába még nem tud teljesen átmenekülni.

Ehelyett erősen felfokozza látási élményeit, melyeket megtold izgatott idegességének nyugtalan hangsúlyaival. Ez a mindig izgatott és nagyon ritkán kielégülő lelki állapot gyakran meggyőző kifejező erőt ad Basch Andor festményeinek; ezzel a kiállítással erősen túljutott az eddigi teljesítményein. Bizonyos mértékig különálló helyzetet is biztosított magának. Megőrizte önállóságát mai víziós festészetünkkel szemben, az expresszív naturaliszmus egyik legkövetkezetesebb képviselője maradt.

Hincz Gyula művészetét Basch Andortól húsz év választja el. Neki már nem kellett naturalista impresszionista hagyományokkal kűzdenie, az expresszionizmus vajúdásain sem kellett átesnie, könnyen csatlakozhatott mai festészetünk ama csoportjához, mely belső látományként alakítja ki műveit. A harmincas életévek derekához közeledik, ahhoz az időhöz, melyben a művészegyéniség döntő kifejlődése szokott lejátszódni.

Mai művészeink közül sokan voltak reá hatással. De ezek a határok, ha könnyen felismerhetők is, mégis annyira felolvadnak egyéniségében, hogy utánzásról nem igen lehet szó. Nem könnyű ezt az egyéniséget jellemezni. Hincz valahogyan a színek, de mindig a legvilágosabb, néhol az édeskésség határához közeledő színek ultraparoxizmusában él. Amit fest, már nem is annyira látomány, hanem valami még annál is szélsőségesebb elképzelés.

Egyik festményét találóan nevezi káprázatnak. Valóban olyanok festményei, mint az a vibrálva égő kép, melyet akkor látunk, ha a legerősebb verőfényben pillanatra behunyjuk szemünk, olyanok, mint egy túlfeszített izgatottságban élő lélek káprázatosan reszkető délibábjai.

Ezzel az alakítási móddal mai víziós festészetünknek újabb, de tovább már aligha folytatható kifejlődését hozza, amelynek majdnem semmi közössége sincsen a naturalista hagyományokkal. De kétségtelenül a mi időnk fejeződik ki benne érzékeinek hallatlan nyugtalanságával, ideges lobogásával. Mert ég és lobog ez a művészet, mégha nem is igen gyújt, hanem inkább csak sziporkázik. Hadd emlékezzem meg végül képzőművészettel összefüggő irodalmi művekről is. Elsőnek Salmon Párizsban megjelent, remek külsejű könyvét említem meg, mely Farkas István művészetét ismerteti, még szebb és még különb kiállításban, mint a Tihanyiról szóló mű, melyről nemrégiben szóltam.

Magyar művészről ilyen pazar kiállítású könyv Párizsban újabban nem jelent meg, amit Farkas elsősorban is annak köszönhet, hogy törekvéseivel az École de Paris csoportjához kapcsolódik. Salmon a legnagyobb elragadtatással ismerteti Farkas művészetét, melyet a mai francia művészettel teljesen kongeniálisnak tart. A mű kiváló reprodukciói pedig emlékezetünkbe idézik Farkas festményeit és megerősítenek abban az érzésünkben, hogy ez a művészünk idehaza még egyáltalában nem érte el a megbecsülésnek azt a fokát, amely megilleti.

A Hungária-nyomda nyilván ambicionálja azt, hogy az év legszebb könyvét termelje és így 1937-ben is kitett magáért. Kiadta "Bátorligeti mesék" címmel Ortutay Gyula mesegyűjtésének néhány darabját, Buday György színes metszeteivel díszítve. Még pedig a semmi jót és szépet nem sajnáló nyomdatechnikának akkorra virtuozitásával, hogy a Magyar Bibliophil Társaság ezt a könyvet az 1937. év legszebb könyvének ítélte.

Hasznos és nálunk úttörő munkát végzett Jaczayné Kanyó Erzsébet a keleti szőnyegekről szóló művével, melyet a Szent István Társulat majdnem száz jól sikerült ábrával díszített és meglepően olcsó áron hoz forgalomba.

Jajczayné, számolva közönségünk meglehetős tájékozatlanságával, nem riad vissza a legelemibb szőnyegismeret adatainak felsorolásától sem, de nem kevesebb gonddal foglalkozik Kelet szőnyegeinek történetével, esztétikai méltatásával, az egyes fajták beható lírásával és úgyszólván minden egyéb részletkérdéssel is, amely közönségünket közelebb segíti a Kelet eme csodálatosan gazdag képzeletű iparművészeti termékeinek megbecsüléséhez. A szerzőnek különben olyan összefoglaló művet sikerült írnia Kelet összes szőnyegfajtáiról, amely a nyugati irodalomban sem található; a német, angol, francia iparművészeti irodalom a szőnyegek világának eddig csak egyes tájait dolgozta fel.