„Még sejtelemként sem szabad a szegényeknek érezniök hogy róluk megfeledkezett a Szentévben ünneplő magyarság!”

Vitéz nagybányai Horthy Miklósné, Magyarország kormányzójának felesége, vasárnap délben az alábbi rádiószózatot intézte a magyar társadalomhoz:
- Az 1938. esztendő, amelyet a benne közelgő nagy ünnepi események miatt méltán mondunk Szentévnek, két ízben is a világ érdeklődésének középpontjába állítja Magyarországot. Az ünnepi események egyik csoportja a virágos május utolsó heteiben teszi majd mozgalmassá Budapest életét, amikor az eucharisztikus világkongresszus áhitatában találkozik az öt világrész katolikussága. Ezekhez a nagyszabású, fényes ünnepségekhez nyomban csatlakozik az országalapító, első szent királyunk halálának 900-ik évfordulójára rendezett Szent Istvánév, amelynek főünnepségei augusztus havában köszöntenek reánk a kegyelet és hála jegyében.
- Mindezek az ünnepségek, Magyarországon talán sohasem látott nagyszerű keretekben, ragyogó külsőségek között folynak le, hogy méltóak legyenek az élő Krisztus Király és a halott nagy magyar király tiszteletéhez.
Örvendező Te Deum és jubiláló énekek szállanak majd fel a szívekből és ami díszt és fényt a magyar katolikusság, utóbb pedig a hivatalos Magyarország csak nyujthat, azt mind kitárja hódolatában, hálájában.
De vajjon az a sok nagyszerű ünnep, ez a sok-sok ragyogás be tud-e világítani a szegény emberek lelkébe is?
Nem érzik-e majd túlságos ellentétnek, bántó különbségnek a maguk gondját, szegénységét?
Nem érzik-e majd, hogy róluk megfeledkezett az ünneplő magyarság?
Azt tartom, hogy ennek az érzésnek még sejtelemként sem szabad átsuhannia szegénysorsú testvéreink lelkén.
Meg kell őket szabadítanunk legalább egy-egy ünnepi hétre legnyomasztóbb gondjaiktól, hogy derűsebb lélekkel olvadhassanak bele a jubileum örömébe.
Méltóbb, melegebb lesz az ünnep, Krisztus Urunk a szegényekhez hajolt le először és az a Szent Jobb is nemcsak kardforgató jobb volt, hanem kenyérosztó jobb is.
Azt gondolom, hogy ha mindannyian hozunk egy parányi áldozatot, akkor a szegényekhez is közelebb hozhatjuk az ünnepet azzal, ha azon a héten nem lesz szűkölködő család Magyarországon.
Nem sokkal kérnénk és nem is kötelezettséggel. De ha mindenki, aki teheti, aki több tál élet eszik ebédre, vacsorára, annak a hétnek egyik napján, vagy bármely más napon beérné egy tál étellel s a megtakarított többi tálé étel költségét felajánlaná erre a célra: elég jelentős összeg gyűlne össze szeretetcsomagokra.
Mint mondottam: ahhoz sem kellene alkalmazkodni, hogy az egytálételes nap az eucharisztikus héten legyen. Lehetne bármikor. Csak az volna a kérésem, hogy a szeretet e szelíd lemondásával felajánlott összeget még az ünnepi hét előtt juttassák el a Budapesten lakók a városházára, a vidékiek pedig a maguk helyi hatóságához.
Evégből Budapest székesfőváros polgármestere rövidesen postai befizetőlapot küld minden budapesti lakosnak, hogy az adakozni kívánók azzal adhassák postára adományukat.
A vidéki városokat, falvakat arra kérem, szervezzenek meg ezt a szeretetmunkát a maguk hatáskörében, a maguk szegényei számára. Megtalálják majd a módját. S én csak azt szeretném, ha utóbb tudtunkra hoznák valamiképpen: hány szűkölködőn tudtak segíteni.
Jól ismerem a magyar társadalom meleg szívét, áldozatkészségét s hiszem, hogy most is segítségére siet szegényeinknek, annál inkább is, mert ez az áldozat olyan kevés, hogy valójában nem is nevezhető áldozatnak.

A kormányzó hitvese ezután – mint mondotta – „egy másik kedves tervét” hozta szóba. Arra kérte a magyar asszonyokat és lányokat, hogy a Szentév körmenetein és ünnepségein magyaros díszítőelemek felhasználásával készült ruhákban jelentek meg.

Ezeket az új ruhákat április 3-án mutatták be az Operaházban. A kormányzó felesége hangoztatta, hogy a háziipari munkák szalonképessé tétele a magyaros ruhamozgalom egyik főcélja.

A bemutató jövedelmét az ormánsági kender- és lenfeldolgozó háziipari telep fellendítésére szánják.
Piacot szeretnénk teremteni háziszőtteseinknek, ezerféle hímzésünknek, szebbnél szebb csipkénknek, bőr- és ötvösiparunknak – mondotta Horthy Miklósné. – A Szent István-év valóban szép alkalom egy ilyen nagy nemzeti munka megkezdéséhez, amelyben összefog falu és város. Kérem mind a két gondolat megvalósításához a magyar nők megértését és támogatását.

A rádiószózatot a főméltóságú asszony a királyi Várban, a kormányzói pár lakosztályában mondotta mikrofónba.