Nagy és dühös viták kerültek megint az előtérbe a több század óta felmerülő kérdésről és két nagy párt döngeti egymás érvelt az igenlés és tagadás körül: megölhetik-e a gyógyíthatatlan beteget. Pedig ez a kérdés régesrégen el van döntve.

Soha! - mondják az egyik oldalról. Az orvos szent hivatása az élet fenntartása végletekig, míg a halál a végzet ítélete. Gyógyíthatatlan betegségek, mondhatatlan kínok, a szenvedések enyhítése, megrövidítése a legtermészetesebb, a legáldásosabb orvosi hivatás és ennek a felfogásnak parancsa szerint véget kell vetni a betegséget fentartó életnek, szenvedéseknek és boldog elmúlást (euthanázia) kell lehetővé tenni - mondják a másik oldalon a vitatkozó orvosok.

E vitában mindenekelőtt a büntetőtörvény könyvben meg kellene jelölni: mik a gyógyíthatatlan betegségek és mik az ilyenekből eredő szenvedések? Másként az orvos a büntető törvényekkel ütközik össze, ezek pedig határozottan tiltják az emberölést, a gyilkosságot. E pontnál azonban már megtorpan az euthanázia ügye, mert majdnem lehetetlen ilyen sorozatot összeállítani.

Elmebajosok? Közülük többen gyógyulnak vagy javulnak annyira, hogy sem önmagukra, sem másra nem lesznek veszélyesek, sőt sokszor a télies vagy részleges munkaképesség is bekövetkezik. Ha a vérbajok és másból eredő agydaganatok elmebajt okoznak: belső vagy sebészi úton gyógyíthatók, számos más elmebaj hosszabb-rövidebb idő alatt önként megjavul, meggyógyul.

Számos elmebajos uralkodó ült a trónon és sok elmebajosnak volt szerepe a társadalomban, sőt talán miniszter is lett belőlük, mert betegségük csak nagyon későn derült ki és elmúlt cselekvéseik csak azután lettek - gyanúsakká. Ezeknek bizony egy kis euthanázia jót tett volna, de még idejekorán megállapított diagnózis sem adott volna okot az euthanáziára.

Persze vannak elmebajok, amelyek évek, évtizedek után sem javulnak, sőt mindig súlyosabbá válnak, de ezekről nem tudjuk, hogy nem lesznek-e az orvostudomány haladásával holnap már gyógyíthatók.

A kórházak és klinikák nemcsak megvédik az elmebajosokat önmaguktól és a társadalmat ártalmaiktól, hanem figyelik, kutatják a bajok okát és megkísértik azok gyógyítását. Wagner-Juaregg beolt váltólázat a paralitikusok vérébe és ezek ma már gyógyíthatók. Más súlyos elmebajban is folynak sokat ígérő, hasonló kísérletek: tehát elmebajost, ha még oly súlyos eset is - nem szabad gyógyíthatatlannak tekinteni.

A rák? Súlyos elhanyagolt, régi esetek bizony rendkívül szomorú látványok, de tudjuk, hogy ma már nem kell a bajnak súlyossá, idültté válni, mert kezdeti időben bámulatos sikerrel és teljesen gyógyítható. A műtétek és a rádium nagy szolgálatot teljesítenek e téren. A tuberkulózis? Nem is tartozik a kínos betegségek közé, sőt a tüdőtuberkulózis még nehéz esetekben is tűrhető betegség, sőt sokszor kellemes közérzéssel jár.

A balesetek? Attól függ, milyenek. Ha súlyosak és minden segítséggel dacolnak, hamarosan végeznek a szegény szerencsétlen embertársunkkal, tehát euthanáziára nem szorulnak: a többiek pedig javíthatók, gyógyíthatók. A nyomorékság? Mint egy bizonyos fokú rokkantság, a legtöbbször elviselhető és ha nagyfokú is, a legtöbb esetben egy nyomorék sem meghalni - sőt, élni akar.

A vakság? A legnagyobb csapása a végzetnek, ami, ha szegénységgel párosul, szörnyű szenvedések forrása. Ám a vakok legnagyobb része valahogy megalkuszik végtelenül szomorú állapotával és iparkodik beilleszkedni a látók társadalmába. Az életről talán mind kicsinylőleg, megvetőleg szól, de magát elpusztíttatni egy sem engedné. Sokban él a titkos remény, hogy talán mégis visszanyeri látását vagy annak egy részét.

A világhírű Keller Helén, amerikai nő, süketnéma és vak volt, mégis bámulatos szellemi erőkre tett azért és alkotott azok segélyével a társadalomban. Elpusztulni, meghalni, soha eszébe sem jutott, mert valamennyiünkben az élet iránti vágy oly nagyfokú, a javulásba vetett hit reményének ereje annyira hatalmas, hogy csak nagyon kevés vak van a világon, ki szívesen venné, ha elpusztítanák őket.

Az éhség és a szerelem a legnagyobb életösztön - mondja a költő. Talán így sem igaz egészen. Az éhségen és szerelmen kívül az élnivágyás mindenáron és a haláltól való irtózatos félelem egyenlő erejű a költő által megénekelt életösztönökkel.

Ezek szerint nagyon kis területe volna az euthanáziás érvnek - ha nem hallanák a kínok közötti borzalmas jajgatásokat, ordítozásokat, átkozódásokat a nagy kórházak betegszobáiban és nem hallanák a megmentett öngyilkosok panaszát, hogy nem hagyták, nem engedték őket meghalni. Nincs joga az orvosnak ölni, de azért a gyakorlatban bizony előfordul, hogy szinte egészen öntudatlanul él ezzel a neki nem adott, neki nem járó joggal.

Fájdalmak csillapítása, ami szent kötelessége az orvosnak - az injekciók gyakorisága és a szer erőssége szerint - az élet ellen történik. Elviselhetők lesznek a kínok, sokszor meg is szűnnek, de az élet e fájdalomszüntetés folytán jelentékenyen megrövidül.

Joga és kötelessége ez az orvosnak és senki sem neheztel ezért - sőt mély hálát éreznek a kötelességét teljesítő orvos iránt, pedig ez jórészt: az euthanázia, a könnyű és gyors elmúlás alkalmazása! A hónapok óta szörnyű kínokban szenvedő tüdőrákos betegnél megegyeztünk a megváltásban, illetve - Uram bocsáss - a radikális fájdalomcsillapításban. Axel Munthe is megírta, hogy számtalan esetben gyors elmúláshoz segítette a háborúban szörnyen megsebesült szegény katonákat.

Ezzel szemben láttam két esetben is iszonyú szívbántalom alatt megdagadt, elkékült, nagy kínok között jajveszékelő beteget, aki műtét útján, a pajzsmirigy eltávolítása után felépült két év óta panasz nélkül él és munkaképes. Bizonyára elpusztították volna ezeket az euthanázia hívei, hirdetői, de én szívem egész melegével az emberi életet iparkodom fentartani és a szenvedéseket kisebbíteni megszünteti még akkor is, ha a törvény az euthanáziát nem tekintené emberölésnek.

Dr. Tuszkai Ödön