Tisztán emlékszem Nagy Endrére, amilyen első talákozásunkkor volt. Bizony, annak van már majdnem harmincöt esztendeje. A Vasárnapi Újság szerkesztőségébe jött fel, valami tárcacikk-félét hozott. Azóta is alig változott  csak öregedett. Sovány, alacsony, fekete hajú fiú volt, az arca simább, ránctalanabb, mint ahogy a mai fiatalok ismerték, de akkor is sárgásbarna volt a színe, a bajusza fekete, mint a korom, a gesztusa, beszéde változatlan maradt, a hangjában mindig volt egy kis rekedtség.

Leült, beszélgetett, elmondta, mi van a kéziratában, elmondta, hogy  ha jól emlékszem  Gödöllőn lakik, onnan jön be a városba  ahogy a beszélgetésére emlékszem, már akkor is azt csinálta, amit aztán egész életében, amivel országszerte népszerű ember lett s amivel vagyont szerzett  konferált. Csak akkor még nem tudtuk, hogy ez mi, legkevésbé ő tudta, hogy valamikor ebből a beszélgető tehetségéből lesz nagy ember.

Mindig, mindenütt konferált, vele alig lehetett úgy beszélgetni, hogy az egyik mond valamit, a másik hozzászól és így labdáznak a szavakkal. Társaságban, ha ilyen beszélgetés folyt, ő abban alig vett részt, hallgatott, amíg magához nem kapta a szót s akkor csak ő beszélt, folyamatosan, egyik ötlet a másikat kergette, egyik élc a másikon szikrázott ki, a könnyű beszéd komoly dolgokat lebbentett fel, a tréfába beleelegyedett a torzító gúny  nem is lehetett közbeszólni, mert a beszélő lekötött a maga számára minden figyelmet.

Utaztunk vele Nyugat-estekre vidéki városokba, Budapesttől Szegedig vagy Miskolcig és vissza s a vonaton ő tartott minket szóval, kifogyhatatlan volt tréfában, elmésségben, sokszor meglepően mély gondolatokban is, egész kis jeleneteket adott elő kapásból, hirtelen ötleteket dolgozva ki, a szerepeket megjátszotta, mint egy jó színész. Mi nagyszerűen mulattunk, ő nem fáradt ki, a saját elemében volt  ahogy a halat sem fárasztja ki az úszás. Szerencsés ember volt: azzal szerezte nagy sikerét, amit anélkül is mindig csinált. Csak a forma kellett neki hozzá, az intim kis színpad.

A kabaréval, nem annyira párizsi, mint inkább müncheni és berlini minták nyomán mások is próbálkoztak előtte, de csak ő találta meg a módját. Mintha erre született volna. Megírta A kabaré regénye című könyvében, amely érzésem szerint legjobb munkája, hogy véletlenül került bele. Nem előre kigondolt terv vagy program szerint; csak úgy adódott, hogy ő lett a kabaré megteremtője, maga se tudta, mit csinál, egyszer-kétszer megpróbálta és a váratlan siker ott marasztotta a kis színpadon. Azt kell hinni, hogy a kabaré megvolt már a közönség igényében, valami öntudatlan homályban, csak emberére várt, aki megformálja.

Készen voltak hozzá a színészek, prózaiak és énekesek, a zeneszerzők, a szövegírók, rá vártak s az ő szerencséje csak az volt, hogy megtalálta és felismerte őket. Az amalgám, amely sokféle apróságból álló programot összeforrasztotta, az ő konferansza volt. Kilépett egyszerű ruhában, minden ünnepélyesség nélkül a függöny elé, megszólalt póz nélkül, egyszerű modorban s abban a pillanatban megvolt a közvetlen lelki kapcsolat a közönséggel. Az emberek készen hozták magukkal a diszpozíciót, ő ezt elmélyítette szinte bizalmas viszonnyá. A teljes közvetlenség érzése volt a nézőtér és a színpad között.