Páris, május hó 12.

Az, amit e sorok írója négy héttel ezelőtt megjósolt, hogy tudniillik a francia frank a 150-es és 160-as fontárfolyamon sem lesz tartható és Franciaország krónikus valutáris betegsége ujabb krizissel fenyeget, félelmetes pontossággal következett be.

Dacára az egyre gyengülő franktendenciának, dacára a Banque de France szomoru jelentéseinek, dacára az államkincstár egyre dagadó eladósodásának csak a legujabban informáltak látták előre a francia valuta fájdalmas útjának ezt az ujabb zökkenőjét, – hiszen alig néhány nappal a frank legujabb devalvációja előtt svájci és angol világlapok képtelen tőzsdei pletykának minősitették a frankleértékelés közeli lehetőségét.

A devalvációnak azonban kérlelhetetlenül be kellett következnie és az operációt jobb és okosabb volt most elvégezni, mikor talán még lehet segiteni a sulyos betegen, mint három hónappal később, amikor a kormány egy államcsőd veszedelmével nézett volna szembe. A frank ma, az operáció után sincs tul a veszélyen és a lehetőség még mindig fennáll hogy néhány hónap mulva ujra kezdődik az egész pénzügyi mentőakció a már unalomig ismert módszerekkel: kölcsönök a Banque de Francenál, fogadkozások és igéretek a kormány részéről és ujabb devalváció.

A helyzet egyelőre lényegileg nem változott és az, amit egy év óta a tudósitó minden egyes cikkben hangoztatott, hogy a lecsökkenthetetlen katonai kiadások következtében a francia költségvetés szükségképpen deficites és hogy a deficites költségvetés menthetetlenül ujabb és ujabb inflációt és valutaromlást idéz elő, ma éppen annyira igaz, mint egy évvel ezelőtt.

De ma talán van némi remény arra, hogy ezt a folyamatot megállitják. Arra, hogy a frank ezt a második marnei csatáját ugyanazzal a mindent elsöprő győzelemmel fogja megnyerni, mint Poincaré miniszterelnöksége alatt, még a javithatatlan optimisták se mernek gondolni. De, hogy a romlási folyamat végre megáll és Daladiernek talán sikerülni fog rendet teremteni a köztársaság zilált pénzügyeiben, arra sokkal több remény van ma, mint volt néhány héttel ezelőtt.

Mi juttatta idáig a francia frankot azokon a költségvetési okokon kivül, amelyeket számtalanszor kifejtettünk és mi idézte elő ezt a legujabb frankkrizist?
Legelsősorban kétségkivül a Bonnet-féle elgondolás, a franc flottant teóriájának bukása. Bonnet, aki Amerika szabad levegőjében és izmos gazdasági rendszerében tanulta meg a gazdasági liberalizmus örökérvényü alapelveit, szabadjára engedte a frankot, nem használta fel többé a frankkiegyenlitési alapot és azzal az elvvel kezdte meg pénzügyminiszteri müködését, hogy a frank majd megtalálja a maga természetes kurzusát és a kereslet és kínálat egymáshoz való viszonya majd megoldja a francia valuta problémáját.

Ez a természetes gyógymód kétségkivül az egyetlen helyes kura olyan országban, amelyben a gazdasági élet adottságai normálisak és amelyben a test maga, tehát az általános gazdasági élet, egészséges. Franciaországban azonban a Chautemps kabinet alatt nem ez volt a helyzet. Franciaország egy vértelen szociális forradalmon ment keresztül és ez a forradalom alapjaiban renditette meg a gazdasági életet. Addig, amig a tőke és a munka harcában nem alakult ki a természetes egyensuly, amig a munkásság érdekei és a vállalkozók érdekei nem tudtak egymáshoz simulni, addig lehetetlen volt megtalálni azokat a normális gazdasági előfeltételeket, amelyekben normális és egészséges valutakurzus kialakulhatott volna.

A tőke ideges volt és menekült, a franc flottant minden tőkés számára egy bessz-spekuláció kedvező lehetőségét jelentette és ezt a várható további valutaromlást megjátszotta nemcsak a nagytőkés, hanem a kistőkés is, aki pár ezer frankjával dollárt vagy svéd koronát tudott vásárolni. Franciaországban az utolsó hónapok alatt senki sem bizott a frankban, amelynek nem volt szilárd kurzusa és mindenki megjátszotta a valuta várható romlását.

Daladier előtt két ut állott, hogy ennek a helyzetnek véget vessen.
Az egyik a gazdasági diktaturák és autarkiák ismert utja volt: véget vetni a szabad devizagazdálkodásnak és operálni azzal a rendeletileg akreditált árfolyammal, amely szükségképpen kitermeli a zugtőzsdét és a sibereket. Ezzel a módszerrel Daladier könnyen tarthatta volna a frank árfolyamát, legalább is névleg, de elveszitette volna az Egyesült Államok és Anglia pénzügyi támogatását, fel kellett volna mondania a háromhatalmi valutaegyezményt – amelynek előfeltétele volt, hogy a szabad devizagazdálkodást fenn kell tartani – azonfelül elveszitette volna a reményét is arra, hogy a külföldre menekült tőke belátható időn belül visszatérjen Franciaországba. Az arany gyülöli a kötött gazdálkodást és láthatatlan csatornákon keresztül menekül oda, ahol szabadság van.

Ez az ut tehát járhatatlan volt vagy legalább is olyan rizikóval járt, amit a francia miniszterelnök nem vállalhatott. Maradt tehát a másik rögösebb és nehezebb, de végeredményben célhoz vezetőbb ut: megmaradni a devizaszabadság mellett és megmenteni a frankot belső pénzügyi és gazdasági reformokkal.

Daladier, aki egyébként a francia politika egyik legkiválóbb embere és akit tréfásan bikának hivnak a parlament folyosóin ugyanugy, mint ahogy Clémenceaut tigrisnek hivtak, ez a zömök, izmos, Napoleon-arcélü Daladier ezt a másik utat választotta. A pénzügyi és gazdasági reformok utját.