A régi ember magamagának volt a csillagásza. A fejlődés kezdetén a csillagászatnak a mindennapi életben sokkal jelentősebb szerepe volt, mint ma. Nekünk már alig lehet fogalmunk arról, hogy kezdetben mennyire szükséges volt az időt illetően minduntalan az égitesteket figyelgetni.

Mindenfelé órák állanak rendelkezésünkre, a heteket, hónapokat, éveket pár fillérért beszerezhető naptárak állapítják meg számunkra olyan pontossággal, hogy senkinek eszébe sem juthat azokban kételkedni. A hajók, anélkül, hogy futásukat egy pillanatra is lassítanák, néhány hamarosan elvégezhető csillagászati megfigyelés segítségével biztosan érnek célhoz.

Mindezeket a műveleteket a közönség nem is ismeri, elvégzik helyette a szakemberek s nekünk ebben a tekintetben igazán nincs más dolgunk, mint tudomásul venni az életünket megkönnyítő eredményeket. A régi ember nem volt ilyen kényelmes helyzetben. Az időt, valahányszor arra szüksége volt, mindenkinek magának kellett meghatároznia. Nem kapta készen az órára vagy naptárra vetett egyetlen pillantás után.

Ebből a kényszerűségből érthető, hogy az ember már hosszú évezredekkel ezelőtt behatóan foglalkozott az időbeosztás alapjául szolgáló égitestek mozgásával. Arról persze szó sem lehetett, hogy a teljes éggömböt ismerte vagy figyelte volna. Erre nem is volt szüksége. Csak azok az egyes csillagok vagy (a több csillagból álló) csillagképek érdekelték, amelyeket szemmel kellett kísérnie, hogy az idő folyásáról számot adhasson magának vagy ezek az égi kalauzok tengeri útjain, vándorlásai közben tájékoztatóul szolgáltak.

Ezen a hasznossági szemponton kívül megragadták még figyelmét a különösen fényes, ragyogó csillagok és csillagképek. Ezeknek neveket adott és hogy könnyebben felismerhetők legyenek, az ősnépek mesélő kedvére és gazdag képzeletére jellemző módon igyekeztek a csillagképekben emberi vagy állati alakok formáját felfedezni. Mintegy lelket öntöttek az ég csillagaiba, csillagképeibe, aminek tetszetős történetét is kieszelték.

Ezek a mesék azután átkerültek egyik-másik pogány vallásba vagy a mitológiai elemek juttattak a csillagászatukba. A fejlődés bizonyos fokán különben minden nép szükségét érezte annak, hogy a legszebb, legnagyobb csillagokat nevekkel lássa el s azokat így megkülönböztesse egymástól.

Ez az igyekezet megtalálható az Európán kívüli földrészek félvad embereinél is éppen úgy, mint az eszkimóknál vagy a régi irokéz-indiánoknál, akik például a tejutat – akarcsak a régi magyarok – a lelkek útjának tekintették. Természetes, hogy az egyes csillagképekben mindig valami földi dolog képét keresték, olyan földi dolgokét, ami foglalkozásukhoz, lelki életükhöz közelállott.

Különösen magukra vonják a figyelmet az olyan sajátságos alakú csillagcsoportok, mint a Plejádok (magyarul: Fiastyúk) és Hiadok (a Bika-csillagkép) vagy feltűnő Orion-csoport. Ez utóbbit majdnem mindenütt emberalaknak nézik és jelentését különféleképpen magyarázzák. Különösen megragadta az érdeklődést az a hét csillagból álló csoport is, amit mi Göncölszekérnek neveztek.

Az ég legfényesebb csillaga, a tiszta, kékesfehér színű Sirius, amely ragyogó fényével érdekelte a régiket s így lett minden népnél jelentőségteljes, sőt az egyiptomi csillagászat a Nílus áradásának előre való kiszámításában is fontos szerepet juttat neki. Hitregéjükben Sirius egyenlő volt Sothis istennel.

A hajósnépeknél azoknak a csillagoknak van a legnagyobb jelentőségük, amelyek a tengeren való tájékozódást könnyítették meg. Évezredeken keresztül a legtávolabb eső népek is a következő csillagképeket és csillagokat tanulmányozták a legalaposabban: az Oriont, a Nagy Medvét, Plejádokat, Hiadokat és a Siriust. Ezeken kívül a déli földgömb hajósai számára a Szűz, a Skorpió és a Dél Keresztje volt jelentőséggel teljes s az utóbbi már ősidők óta a délpont megállapításánál adott segítséget.

A különféle csillagképek magyarázása a különféle népeknél részben igen hasonlatos. A Nagy Medvét az irokézindiánok szintén így nevezik, teljesen függetlenül az európai kultúrától. A skandinávoknál a Nagy Medve: kutya. Kis Medve pedig Károlynak, egyik hősüknek kocsija volt; a Hattyút, amely valóban keresztalakú, keresztnek nevezték, az Orionban pedig Frigga istennőjük guzsalyát láttak. A tejutat ők is útnak tartották, de itt már az északi nép felfogása nyilvánult meg, mert náluk a tél útja volt.

Az elnevezések azután helyenként változnak is. Olyan országokban, ahol a medvét nem ismerik, nem neveztek el erről csillagképet sem. Az eszkimók iramszarvast, egyes indián törzsek jávorszarvast látnak ebben a csillagképben. Az aztékoknál skorpió, Kínában dézsa, Homerosnál pedig kocsi volt a Nagy Medve neve.