Himnuszok és énekek
Hajnal Anna új verseskönyve
Hajnal Anna verseskönyve azoknak is meglepetést hozott, akik figyelemmel kísérték pályáját és ismerték azt a jelentős oeuvret, melyet az elszórtan fel-felbukkanó versek jelentettek. Így együtt, kötetbe gyűjtve sokszorosan hangzik a hang. A versek erősítik egymást, feleselnek, együtt zengenek, folytatják egymást, táncot lejtve forognak és egymásra dobált fényeik felvillantják a részletek szépségét, de megvilágítják az egészet is.
Tulajdonképpen első verseskönyve ez a költőnek. A három éve megjelent kis füzet, az Ébredt fel bennem, álom... gondosan összeválogatott ciklus volt, költői világának egyik táját mutatta be, mely sejtette csupán a többi kalandos szépségét. A Himnuszok és énekek öt év válogatott, még pedig erősen válogatott termése. 1933-ból és 34-ből tizenkét vers szerepel a könyvben s én háromszor ennyire emlékszem e két év verseiből.
A válogatás változatosabbá, színesebbé teszi a könyvet, de elrejti költészetének egyik igen vonzó tulajdonságát: a nagyon művészi, nyugtalan kísérletező-kedvet, mely egy-egy látvány, hangulat, érzelem, vagy inkább indulat körül az érdekes változatok sorát szüli. Az Esőhöz című verse valójában egy verssorozat legszebb darabja, de testvérdarabjai is méltók voltak hozzá, ahol is az eső énekének "ezüst titkait" lesték el az ihlet és az esős táj különböző pillanataiban.
Ez a folyton kutató, figyelő és mindig szintézist teremtő költőiség minden pillanatában a mindenséggel közlekedik, érzékszervei ennek változásira rezdülnek s ha fáradt, olyan helyen pihen meg, ahol "csak a víz morajlik", ahol nem kérdeznek s nem felelnek egymásnak a dolgok, s ahol "elaludt a szó". Az elemek pihentetik természetes ősiségükkel, de azok hozzák izgalomba is. Nem a folyó vagy a patak érdekli, hanem a víz, a tűz, hold, nap, csillagok, a tenger, a "tevés, sárga sivatag", vagy a "gömbölyű hullám, mely az álom partján emelkedik vagy a tudattalanból merül fel, messze a tengerektől. Az asszonyi lélek rejtelmes együttrezgése a kozmosszal tudatosul nála, a képek finoman követik a lélek lebbenéseit s a belső történés szabja meg a lélek mélységeiből felragyogó táj jellegét:
.... most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeken a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
Magasan szálló költő, de hasonlataiban mesterien búvik meg az apró megfigyelés, mely a valósághoz köti, bizalmasan személyessé avatja az élményt és emberi meleget lehel. Az évek, évszakok, hónapok között, nap és hold változásainak elemi törvényei közt lélegzik ez a költészet, s mindig összeköttetésben áll velük. S e sajátos világban mítoszok születnek, melyeknek családfája a klasszikus világig követhető, de mégis maiak és sajátosak s csodálatos teremtményekkel ékesek. Az elragadó Tavaszi himnuszból szinte árad a csoda, elmossa a strófák gátjait s mégis gondosan tagolt.
A felfokozott líraiság megteremti magának formáját, egy szépen zengő himnuszformát, mely áradó és fegyelmezett egyszerre, amelyben elférnek ennek az extatikus, végletek között feszülő és tudatosan kötött költészetnek változatos megnyilvánulásai.
Hajnal Anna azok közé a ritka költők közé tartozik, akik a formát már akkor bírták, amikor költői világuk, egyéniségük még ki sem alakult. Első versfüzete óta a kész formák folyton telítődtek, egykori merevségük hajlékonysággá lett és egyéni változatokkal gazdagodott. Művészi fordulatokkal játszik, lebeg és árad a vers, könnyed és mégis pontos. A nagy telítettség, a folyton magasan lobogó indulat, melynek füstje még sincs, izgatott könnyedséggel helyezkedik el a forma fegyelmében. Ez a játék, a gyakran kiáradni, sőt kitörni készülő anyag formában-maradása külön csillogást ad a versnek.
Tudatos költő. Nincs egyetlen képe, mely át nem ment volna a költői tudat tisztító szűrőjén, egy mérlegelő ellenőrzésen; a hosszú, áradó himnuszokba nem csúszik be egyetlen lapos jelző vagy közhely, csak egy-két helyen a mondat bomlik meg, a ritmus elkapja s elsodorja.
Művelt költő, költészete fölött az irodalom napja süt. Ihlete és nyelve mélyen rejtőző hajszálgyökereken át érintkezik az idegen költészetekkel, de az idegen vér vérévé válik, s mire a versbe kerül, mindig a tudat szűrőjén át már az alapvető költői magatartás törvényei szabályozzák keringését. Tudatosan vállalja a babitsi hagyományt s Babitson át jut el a magyar hagyományhoz. De sok szál fűzi a német s főleg az angol lírához is.
Legszebb verseit a boldogság szüli, az az egészen asszonyi boldogság, mely a létezés öröméből fakad. S minden verséből felparázslik az a tündéri bujaság, mely egészen sajátja s mely egyként jellemzi költői nyelvét s a légkört, melyben a versek fogannak.
Radnóti Miklós
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!