A napi politika zsivajában felhangzott egy mindennapi politikán túlzengő hang. Az idő zürzavarába bevilágított az időtlen Eszme reflektorfénye. A matéria durva kiáltozásán áttört a szellem fölényes megszólalása.

Ezt kellett hogy érezze minden gondolkozó ember, aki olvasta Babits Mihály hitvalló cikkét a Pesti napló május 15-iki számában. Az aktuális atmoszféra késztette a költőt a cikk írására, de nem aktuális cikket írt, hanem olyat, ami minden időknek szól. Nem politikai cselekvésekbe elegyedett bele s nem is a nap vita-kérdései diktálták szavait. Olyan időben, amikor az emberek tudatába az anyag elsőbbségét a szellem felett hirdeti egy Európát elárasztással fenyegető mozgalom, amikor a testet a lélek rovására, a vért a gondolat rovására, a gyűlölködést az emberiség rovására hangsúlyozzák s a kereszténységből bunkót csinálnak bősz fanatikusok s amikor az emberek tömegei lelkesedve kínálják nyakukat a szolgaság igájának, a Költő fölkel betegágyából és hangos szóval hitet tesz a szellem, a lélek, a humanitás és a szabadság mellett.

Ma, amikor a tudatlanság támadja az emberi művelődés nagy hagyományait, a Költő szembeáll a Kor hullámverésével és az örök igazságot szegezi szembe a nap kicsiny emberinek képzelgéseivel. A Költőnek nem dolga törődni a napi kérdésekkel, de igenis dolga az Eszme és az Eszmény mellé állni, ha azt fenyegetik e napi kérdések zavaros hullámai. Őt nem tarthatja vissza, ha az emberek nem hallgatnak szavára. Ha egyedül maradna is, akkor is bele kellene kiáltania a világba a maga szavát.

De bizonyára nincsen egyedül. Vannak még ebben az országban, akikben él még a szellem tisztelete s a szabadság szeretete, amelyért a magyarok nemzedékei lelkesültek, harcoltak és véreztek. Ha nem halljuk is a hangjukat, ha nem mernek hangosan nyilatkozni, talán nincs is módjuk rá, de lehetetlen, hogy ne legyenek lelkek, akikben él még a magyarság nagy elméinek s a legjobb magyar szíveknek szelleme. De ha egyedül maradna is, a Költő nem hallgathat, mikor megszólalnia kötelesség. S szava olyan tiszta és erőteljes, hogy nem tud rajta erőt venni beteg testének gyöngesége sem.

A magyar irodalomnak büszkesége, hogy mindig, minden nemzedékében, amióta megvan, a szellem érvényéért és a szabadság tiszteletéért küzdött. Babits Mihály nagy elődök hosszú sorától vette át a fáklyát. Ő a legméltóbb rá kortársai közül, hogy magasra emelje s tovább adja az utánunk jövendő nemzedékeknek.