Angol és holland búvárkutatótársaságok most újra nagy erővel indítottak harcot az Északi tenger ellen. Ez a harc már közel száznegyven esztendeje folyik szakadatlanul és – eredménytelenül.

Még 1799-ben történt, hogy hamburgi kereskedők, mai magyar pénzértékben közel kémilliárd pengős kölcsönt kértek Angliától. A gazdag szigetország teljesítette a kérést, mert Hamburg akkoriban már virágzó kereskedőváros volt s akárcsak Anglia, a világ minden részével tartott fenn kereskedelmi kapcsolatokat.

Az angolok tudták, hogy tőkéjüket busás kamattal tetézve fogják visszakapni. Csak a kincs odaszállítása okozott nemi gondot, mert akkoriban a tengeren meglehetősen bizonytalan állapotok uralkodtak és könnyen megeshetett, hogy a kincsesbárkát valami kalózhajó támadja meg. Ezért az angol kormány nem közönséges kereskedelmi hajóra, hanem a „Lutine” nevű, jól felfegyverzett hadihajóra rakta a rengeteg arany- és ezüstrudakból és aranypénzből álló szállítmányt s így indította el Hamburg felé.

Hanem a végzet úgy akarta, hogy a hamburgi kereskedők sohase lássák a „Lutine” arany- és ezüstrúdjait. Egy viharos éjszakán a szél a hajót Hollandia partjainál Zuider-tó bejáratánál fekvő Terschelling-sziget közelében zátonyra hajtotta. A járómű menten elsüllyedt s háromszázfőnyi legénységéből mindössze ketten szabadultak.

Azóta hollandok is, angolok is, megkíséreltek, hogy visszaszerezzék a tengertől az elrablott kincset. A mult században természetesen még csak az akkori kezdetleget eszközök állottak a kutatók rendelkezésére és a többit hősies elszántsággal és kitartó, szívós munkával pótolni a mélybeszálló búvárok.

A nehézség nem a nagy mélységben rejlett, mert a hajóroncs aránylag sekély zátonyra feküdt. Hanem abban, hogy a tengeráramlás szakadatlanul hatalmas homok- és iszapréteget hordott föléje, mert úgy zárta el a kincses bárkát a külvilágtól, mint valami tiltó lepel vagy korlát, amit a halandó ember elé. Ezzel pedig az akkori gépberendezések nem tudnak megbirkózni.

Csak nagyritkán esett meg, hogy az áramlás ereje gyengült vagy éppenséggel megfordult és a roncs ideiglenesen szabaddá lett, úgyhogy a búvárok hozzáférhettek. Ilyen alkalmakkor azután nagysietve emeltek ki néhány rudat vagy egy-két arany- és ezüstpénzzel tele ládát, zsákot, mert a tenger hamarosan újra beiszapolta a hajótestet.

A világháború előtti esztendőkben már-már úgy látszott, az ember mégis visszaveszi a tengertől kincseit. Az időközben nagyrafejlődött technika hatalmas kotrógépeket és szivattyúkat teremtett és ilyen gépekkel felszerelt nagy hajók úsztak a Terschelling sziget zátonyaihoz, hogy felvegyék a harcot az Északi tengerrel. Egyidejűleg pedig a mérnökök roppant erőfeszítéssel próbálták elterelni az iszapot sodró tengeráramlást, hogy ne hordja be új iszapréteggel a szivattyú-kotrók által szabaddá tett hajóroncsot. A háború miatt azonban abba kellett hagyni a sokatigérő munkálatokat.

Most aztán újult erővel és még fejlettebb technikai berendezéssel ismétlődik meg a roham a tenger fenekén heverő milliárdokért. Képünk mutatja annak a kotrógépnek a merítőlapátjait, melyet külön erre a célra szerkesztettek a kutatóvállalatok. Ez most a világnak legnagyobb ilynemű gépezete és remélik, hogy segítségével végre-valahára eltakarítják a „Lutine”-t rejtő homoktorlaszt A búvárok akkor majd akadálytalanul beférkőzhetnek a hajótestbe és kiemelhetik a majd másfél százada víz alá temetett drágaságokat.