Most csend van Erdélyben és hallgatnak róluk ideát. „Erdély második Trianonja fenyeget.” – írta nemrég egy kiváló fiatal szociológus, s mintha a területi elszakadást most, két évtized után, lassan kezdené követni a lélekben való elszakadás. Mert határnál szigorúbb választófal köztünk, ha nem ismerjük őket a szomorú ítélet rólunk ez, hogy lassan felismerték: magukban kell megküzdeniök az idő harapás szeleivel. Magánosan, mint az egyedülálló fenyőknek hegyeik csúcsán a viharokkal.

Pedig a jövőjük kevés jót ígér! A szörnyű bukása után itthon egyik oldalon a megkönnyebbülés, másik oldalon az elszomorodás valóban korai volt s nem mélyrenéző és magyar. A román nacionalizmusról akkor valóban el lehetett mondani: formát váltott, de nem merült el. Csupán egyik válfaja buktatta meg a másikat és gyűrte le a harmadikat.

A legutóbbi rendszer és az új rendszer közti különbséget odaátról úgy határozzák meg, hogy Goga sokat beszélt keveset tett, a mai rendszer kevesebbet beszél és sokat tesz. De hogy egyik sem a magyarság érdekében tett, az mindennél világosabb. A román fiatal nép, nacionalizmusa és sovinizmusa is fiatalos, tehát könyörtelen, sem humanista, sem más gátlások nem fékezik. Mindegyik új formája azt jelenti, hogy a magyarságnak odaát – gyorsabban vagy lassabban – kivétetnek kezéből a közösségi élet eszközei.

A mai diktatúra eddig feloszlatta a Magyar Pártot, szinte megbénította a magyar sajtót, elcsüggesztette a lelkeket és most a magyarság gazdasági szervezeteit, az erdélyi szövetkezeteket kezdte ki.

A kisded Erdélyben különben csönd van, s mintha nem is rezzennének, siklanak az ismeretlen, de nem sok reménnyel biztató jövő felé. Közben az erdélyi magyar társadalomban megvannak ugyanazok a hibák, mint a hazaiban. A különbség csak annyi, hogy ott százszorosan nyom a latban minden s a hibák súlya nehéz időben mérhetetlenné növekszik. Például már rég felmerült a terv, mely a politikai szervezetek mellé egy „Magyar Szövetséget” akart létesíteni gazdasági és kulturális szervezetül. Elgáncsolták a tervet. Most a párt feloszlatva, a Szövetség pedig, mely a fordult viszonyok közt helyére állhatott volna – nincs meg. És a jövőben aligha lehet már létrehozni!

Az értelmiség egy töredéke még mindig nem mondott le illuzionizmusáról, a nép pedig, a magyarság törzse, parasztsága kétszeresen sinylődik. Mint magyar és mint paraszt. Albrecht Dezső parasztgyerekkel dolgozatot iratott s a kismagyarok ezekben így vallanak magukról, életükről. „Mi egy szobában hatan lakunk, mi egy ágyban négyen alszunk és pedig én, Feri, Kati és József." S egy jellemző mondat Albrecht tanulmányából: Daróczi Varga Kata, aki egyébként szakácsnő szeretne lenni, így ír: „Én olyan ruhában szeretnék járni, mint egy királylány. Uri, szép selyemruhába.” Szegény Nagy Mártonnak kisebbek az igényei, ő csak „téli ruhába” szeretne járni. Ha nézzük, hogyan élnek, szűk körülményeik között, sokat dolgozva, kevés étellel, kétfélekép is kell aggódnunk értük: mint gyerekekért és mint a jövő magyarságért.

Az erdélyi fiatal nemzedék egyik tagja szerint a néptáplálkozással is baj van… népünkön és különösen a gyermekeken magunk is láthatjuk. Az erdélyi magyarság jobbjai előtt a feladatok mérhetetlenek. Egyszerre kellene népüket magyarságában megtartani és szociálisan megerősíteni. Mindezt kisebbségi sorban ugyanakkor, mikor a román sovinizmus egyre nagyobb erőre kap. Közben pedig az ottani magyar társadalmat még mindig ellentétek tagolják, széthúzások rontják.

Talponmaradt – mint a magyar történelem nehéz ideiben mindig: a fiatal értelmiség, a szűk elit írók, tudósok. Ők látják a helyzetet s dolgoznak lázasan. Nagyszerű folyóiratuk a Hitel, időről időre pontos nagy tanulmányokban méri fel az erdélyi helyzetet és teendőket. (Itt közlöm a címét azzal a felszólítással, hogy aki pontosat akar tudni az erdélyi magyarságról, fizessen elő rá, haladék nélkül, mert ez majdnemhogy kötelesség. Kiadóhivatal: Clui Str. Kogaluiceann 7.) Megindítják az erdélyi társadalomkutatást, részben magyar, részben román minták után. Könyvsorozatot terveznek, mely pontos helyzetképet ad majd Erdély vidékeiről. Az első kötet a Székelyföldről egyik legjobb fiatal tehetségünk Bözödi György tollából már meg is jelent. A címe: „Székely bánja”. Tizenhét fiatal erdélyi író adta össze a pénzt kiadásához.

Pontos terveket készítenek egészségpolitikáról, népnevelésről és megrendezik a Vásárhelyi Találkozót, mely Erdély háborúutáni történetének a Szépmíves Céh megalapítása mellett a legjelentősebb magyar eredménye. Mégis alig valaki tud róluk s a magyar társadalom rövidlátása e térne mérhetetlen.

Tett-e valamit értük?

Legalább annyit, hogy érdeklődik, s megérteti velük, hogy ismerjük őket, szeretjük őket? Nem tudok róla, hogy sokat ágáló és keveset cselekvő „hazafiak” mozgalmát  valamelyest érdekené Erdély történelmének megismerése, vagy kulturális intézményeik támogatása, vagy akár csak lapjaik elterjedése érdekében. Nem tudok róla, hogy Szekfű Gyula folyóiratát leszámítva, néhány lap kivételével, bárhol is állandóan foglalkoztak volna velük…

Ezzel szemben: ők keserűen felpanaszolják, hogy lenn volt egy szélsőjobboldali publicistánk, őt azonban jobban érdekelte a vasgárda, mint a magyarok kisebbségi küzdelmei. (Mert jobban érdekelte a jobboldal ha román is, mint a kisebbség, ha magyar is.)

Felpanaszolhatják, hogy: itt illetékes helyen megkérdezték: miért fogadta oly támadóan a hazai kormánysajtó a vásárhelyi találkozó hírét s ez volt a válasz: „mert a baloldali sajtó dicsérte…” (Mit érezhet az erdélyi magyar, hallván, hogy küzdelmüknek egyik legfontosabb állomását nálunk aszerint ítélik meg, hogy melyik pesti lap dicsérte?)

Elmondhatják, ha egy diktatúra nem németformájú, mint Gogáé, vagy nem misztikusan és hátborzongatóan érdekes, mint a vasgárdáé, csak éppen számukra veszélyes – nálunk hallgatnak róla.

Valóban elmondhatják, kevés embert találnak e hazában, aki az ottani eseményeket nem az ő itteni félelmei, vagy reményei szemszögéből, hanem az erdélyi magyar kisebbség ez esetben egyedül érvényes szemszögéből ítéli meg. Ha hallgatom keserű szavaikat, vagy olvasom leveleiket, a legjobbakét és maradék nélkül magyarokét, néha azt kell hinnem, hogy ha némely itthoniakon állna, csakugyan nagyon közeljutnánk Erdély lélekben való elidegenítéséhez.

De szerencsére nem az itthoniakon áll!

Egy este együtt voltam pár kitűnő fiatal erdélyivel. Finnországból jöttek. Budapesten voltunk és Erdélybe mentek. Kellett- e több oka a szorongásra ennél: Késő estig tartott a vita s egy pillanatra se volt derűs vagy megnyugtató. De éjfélfelé csend lett s egy fiatal költő énekelni kezdett Régi székely dalokat mondott maga elé. „Felszántom a császár udvarát, belévetem hazám búbaját” – énekelte. „Még mindig ez a nóta – ma is” – mondotta valaki csöndesen. És tudtuk mindnyájan: amíg ezek a nóták vannak s amíg vannak, akik tudják és értik őket, bármit tegyenek az ellenfelek és bármit ne tegyenek gyönge magyarok, még nem végzetes a baj, mert nép, zene, írás, őrzik Erdélyt magyarnak s magyaroknak!

Éjfélkor indult a vonatjuk Kolozsvár felé.

Irta: Szabó Zoltán