A színpad művészetének két maga méltóságú munkása érkezett el nemrég a pátriárka-kor küszöbére.

Sztaniszlavszkij hatása az európai színjátszásra felmérhetetlen. Korszakká, fejezetté, magatartássá, légkörré változott. Amit színpadi realizmuson értünk s ami több mint iskola, nem az ő elmélete, jelszava vagy kitalálása. Számtalan szálból szövődött, pár évtized összetételéhez tartozik s Sztaniszlavszkij szerepe csak annyi benne, mint a vallásalapítóké, akik először fogalmaztak meg sokfelől szállongó érzéseket, amelyek nélkülük talán semmivé váltak volna az idő áradásában.

Ha reá emlékezünk, ne csak egy szívszorongatóan tökéletes Éjjeli Menedékhely-előadásra gondoljunk; hanem egy új emberi magatartásra, ami az élet egész területén ott van mint az egyetemes emberi játékösztön új stílusa...

Antoine jelentősége helyibb. Csak egy párizsi nemzedék nevelője, csak a francia színház elzárkózási hajlandóságának éppen jókor fellépett ellenlábasa. Forradalma nem nyúlt a mélyebb rétegekig. Ifjú zászlóhordozó szerzői nemsokára elsajátították a boulevard-képes fogalmazás kozmetikáját, színészei megolajozták s megillatosították azt a technikát, ami a mester kezében még érdes forrongás volt. Hatása Párizs kapuin belül mégis felmérhetetlen.

Ha reá emlékezünk, ne csak egy emlékezetes Théatre Libre-előadásra gondoljunk, hanem arra, hogy a legkisebb párizsi komédiás is egy fokkal emberibben s maibban fújja a nótáját, amióta Antoine fellépett...