A másik válság-forrás: a fiú,  nem csoda a színészek közt töltött gyermekkor után,  korán kezd nemileg érni, fantáziája eltelik erotikus képekkel, teste forró vágyakkal. A nő belép életébe és aránytalanul nagy helyet foglal el benne. Diákos szerelmeskedéseken át vergődik, míg eljut az első nagy, szép szerelemig. Neufchatelben, vakációs francia tanfolyamon egy finom orosz leánnyal. Kolozsvár, Neufchatel, Budapesten az Eötvös-kollégium, rövid pár hétig Párizs az állomások, amelyeken végigviszi sorsa, mindegyiken marad egy szerelem emléke, egyiken sem beteljesülésé.

Mindegyik megszakad valahogy a vég előtt,  a forró fiatal testnek be kell érnie olcsó szurrogátumokkal. Csókolózások, hosszú kézszorítások, szép szavak, együttes nagy séták, szépen fájdalmas búcsúzások,  a többi legfeljebb fantáziájában játszódik le. De nyugalmat nem hagynak soha, nincs perc szerelem nélkül, görcsös tanulásba, ó-francia, ó-magyar, finn-ugor és tudja ég mi más tanulmányokba, vad sörözésekbe, éjjeleken át tartó baráti beszélgetésekbe kell menekülni a szüntelen izgalmak elől.

Egy fiatal szervezet harca ez a súlyos belső gátlások feloldására. Ez a harc érdekes hadszíntereken játszik le. Laczkó roppant elevenen tud emlékezni, színhelyekre, emberekre, eseményekre s emlékeit olyan pedáns pontossággal jegyzi le, mintha felelős lenne értük. A századforduló Kolozsvára, amelyre szentimentalizmus nélkül emlékszik, mint aki nem szeretett ott élni s elvágyott onnan, az emberek, felnőttek és diákok, akikkel ott kapcsolatba került, a svájci kisváros a nyári tanfolyam alakjaival, a budapesti kollégium különös tudós- és író-jelöltjeivel, véletlenül feltűnő fővárosi figurák, a gughi kastély zavaros, parlagi népsége,  helyek, jelenetek sokasága, emberi arcvonások szinte végeérhetetlen sora,  kevés regényt olvastam magyar írótól, amelyben annyi volna a mozgás.

De ez inkább csak nyüzsgés, mozogni igazán csak Dini, a főszereplő mozog, csak ő halad előre. Minden más csak őrá van vetítve, csak annyiban van, amennyiben ővele kapcsolatba kerül. Az egész világ körülötte mintha csak arra való volna, hogy ő kifejezze magát vele. Arabelláról, az anyáról, a jó nagyiról csak néhány ismétlődő hangot és gesztust tudunk meg, az útjába akadt nők csak szerelmi kapcsolatukban élnek, a kollégiumi jópajtások csak mint beszélgető, söröző vagy kiránduló társak jönnek számba.

Nem mintha nem volna mindegyiknek néhány felismerhető arcvonása, Laczkó nagyon jól látja a megkülönböztető jegyeket mindenki arcán. De egyik sincs kimerítőn ábrázolva, nem a saját sorsukban állnak előttünk, hanem a hőségben. Még Góth Bandié, a kis gimnazista kortól a férfikorig állandó jóbaráté sem, pedig róla szeretnénk többet megtudni, átlátszó maszkja alatt könnyen felismertük Kuncz Aladár drága arcát.

Minden szereplőn van ilyen könnyen lehántható maszk, az író nem is igyekszik ezt eltitkolni. Az alakok körül egész sereget már a ravaszul elváltoztatott nevükről is felismerünk, a néven kívül Laczkó nem is tesz rájuk más leplet.

Kulcs-regény ez? Inkább azt mondanám: mémoire és önvallomás. Az író nem leplez le, ahogy kulcsregények írói szokták, semmit és senkit, csak önmagát. A kevés vonással megrajzolt kép, amit a szereplőkről ad, olyan tárgyilagosan hű, mint egy fénykép, vonásaiban nem rejtőzik indulat. De a mémoire-szerűség szempontjából fontosabb az, hogy az író az eseményekből nem indokol és nem magyaráz semmit, csak azt, amit a főhős,  nem is titkolja, hogy ő maga, átélt. Csak egy-két példát. A neufchateli orosz leánnyal évekig folyik a menyasszony-vőlegény levelezés.

Aztán egyszerre, minden előzmény nélkül jön egy értesítés: a lány Moszkvában férjhez ment. Hogyan, miért? Az író meg sem kísérli magyarázni. Herendi Sáriva szintén titkos jegyességben voltak, egyszerre csak megtudjuk, hogy a lány egy kolozsvári úri fiúnak a menyasszonya, sőt valamivel később megtudjuk, hogy egy fiatal festőnek a menyasszonya. Hogyan, miért hagyta cserben Dinit, hogyan szakadt meg a kolozsvári menyasszonyság?

Az író nem is gondol rá, hogy ezeket a dolgokat lélektanilag magyarázza és a leány viselkedését összeegyeztesse vagy szembeállítsa azzal a képpel, melyet előzetesen  olyan szépen!  felvázolt róla. Őt csak azok a reakciók érdeklik, melyeket ezek a dolgok benne keltenek. Regényírótól jogunk volna magyarázatot követelni. Mémoire-írónak, aki vall önmagáról, joga van elhagyni mások cselekvésének lélektani magyarázatát.

A memoire-szerűséget fokozza az a pontosság, amellyel a színhelyeket leírja, a kortörténeti részek hitelessége. Korrajznak azért ez alig mondható,  Lányi Dénes nem a korban él, hanem csak önmagában. A kor csak úgy hangzik bele életébe, mint a csukott ablakon beszűrődő autobusz-dübörgés. Nem a kor gyermeke, egyéni gátlásaiból, csalódásaiból, válságaiból és sikereiből alakul ki jelleme és sorsa.

A könyv azzal végződik, hogy az ifjúkori gátlások feloldódnak, Lányi Dénes leszámol a Szillánghy-komplexummal, tanár lesz, elfoglalja helyét a világban és szerelmi problémái is megoldódnak egy hosszú csókolózó szerelemre bekövetkező házassággal. De igazán-e? "Azt hitte, révbe ért, pedig a Sors, minden férfi Luciferje már ott állt az ajtó mögött, végszóra várva, hogy rárontson: "Fel, fel, Ádám, új utakra." Az életben nincs megállás, a problémák csak elalszanak, nem oldódnak meg.

Nem titkolom, Laczkó Gézára az utóbbi években már némi kétkedéssel kezdtem nézni. Mintha vesztett volna valamit abból a lélekből, mely egykor a Noémi fiát íratta vele. Annál nagyobb öröm volt most olvasni könyvét, amely teljes épségben mutatja azokat a képességeket, amelyekért annak idején oly sokat vártunk tőle.

A másik élet, amelynek történetét könyvben kaptuk, Kosztolányié. Pontosan egykorú azzal, melyről Laczkó ír  ők ketten egyidőben mint kisfiúk egy iskolába is jártak Szabadkán,  csak hamar véget ért s megírását már az özvegye, mint hiteles tanú vállalta. Mindjárt meg is kell mondani, nagyon jól végezte, amit vállalt.

Kosztolányiné könyvének első része a szó szokott értelmében életrajzi mű, írott dokumentumokon, hitelesnek elfogadható szájhagyományokon, levelezéseken alapszik, természetesen belejutottak olyan dolgok is, melyeket a könyv írója magától a költőtől hallott. A másik, valamivel nagyobb terjedelmű rész már mémoire: Kosztolányi életének arról a szakáról szól, amelyet az életrajzíró már vele együtt élt át mint felesége.

Mindjárt kezdettől megkapnak ebben a könyvben írójának különös jótulajdonságai. Az apró, sokszor aprólékos részleteket feltűnő realisztikus érzékkel állítja össze, a hangsúlyából mindig kiérezni, melyik részlet fontos és jellemző Kosztolányira, a gyermek- és ifjúkor mely emlékei hogy sajdulnak vissza később költészetében, melyek s milyen mértékben járultak hozzá lényének alakulásához. Az élete mint költészetének háttere és anyagforrása mondhatni egészében előttünk van ebben a könyvben.

A feleség hangját inkább csak informáltságából érezzük ki. Nem lobogtatja fennen az özvegyi fátyolt, nem áll szentimentális pózba, nem torzítja el mesterséges glóriával a költő arcát. Inkább a tárgyilagossága lep meg, az a józan távolság, melyből a költőt látja. Szinte személytelenné teszi magát, inkább vállalja a hang hűvösségét, mint szenvelgését. Mintha az az élet, amelyet elmond, nem lett volna számára más, mint irodalmi anyag. Néha azon is rajtakapjuk, hogy ha ironikus mosoly fut végig ajkán.

Őszintesége kétségbe nem vonható, elmond olyan dolgokat is, amelyek már-már indiszkréció számba mennek, de nem tapintatlanok, mert egy-egy új vonást adnak Kosztolányi képéhez. Nem kegyeletes szívvel idealizált Kosztolányit kapunk, hanem azt a különös embert, amilyen ő volt, illetőleg amilyennek látta, aki legközelebb élt hozzá, a felesége. Az is egy módja a kegyeletnek: úgy adni át egy embert az emlékezésnek, amilyennek életében a hozzá közelállók előtt feltűnt. Az idealizálást kitűnően elvégezte maga Kosztolányi a költészetében.

Kosztolányi nem volt egyszerű, egyenes vonalú ember s özvegye nem igen titkolja, hogy mint férj sem volt "könnyen kezelhető". Nyugtalan volt, szeszélyes, benyomásoknak engedő, egocentrikus, hiú, kicsit színészkedő. A szerep, amelybe beállította magát, egyúttal lénye is volt: gyermekkora képéből már megkapjuk e szerep alapvonásait. Később kibővítette, tudatosan is, megjátszotta, ha néha-néha kiesett belőle, sietett visszazökkenni bele. Belső nyugtalansága, az a bizonytalanság, melyben állandóan élt s amelyből gyermekkora óta kísérője, a halálfélelem is eredt, sokszor vitte túlzásokba, furcsaságokba.

Látszatra szabályos életmódja, melybe mint nagy munkás belekényszerítette magát, tele volt apró szabálytalanságokkal, egy kicsit mindig exotikum volt. Feloldatlan ellentétek között élt, jóság és gonoszkodásban való kedvtelés, gőgös önérzet és hajlékony alázkodás, polgáriasság és excentrikusság, hagyománytisztelet és forradalmiság, komolyság és sátánkodó fintor egyszerre élt lényében. Soha nem lehetett tudni, melyik kerül előtérbe, sem azt, hogy melyik az igazi.

A "szegény kis gyermek", akire olyan szépen emlékezett, nem halt meg benne soha, érett korában is játékos és szeszélyes maradt, tudott gyermek-módra kacagni és gyermek-módra sírni, komolykodni és bohóckodni, nyűgösködni és jókodni, fogadkozni és fogadkozásait megszegni, cinikuskodni és érzelmeskedni. Nyilván sohasem érezte lelkiismeretét egészen tisztának. Talán ezért fogadta magába olyan készségesen a psychoanalízis tanításait,  belső ellentmondásainak feloldódását kereste bennük, ingatag egyensúlyának megszilárdítását.

Emlékszem rá, mikor mint egészen fiatal költő először hozott hozzám verseket. Akkor is mindig nyugtalan volt, mindig sietett, gyors, hosszú lépésekkel járt, ha valahol leült, nem tudott veszteg maradni, izgatottan beszélt, a ruházatán meglátszott, hogy csak úgy magára dobálta. Akkor még a fiatal írók bohémeskedő életét élte, végeérhetetlen vitákkal eltelt kávéházi éjszakák, nappali alvások, mértéktelen fekete-kávék, szerelmi vágyainak legegyszerűbb kielégítése közben.

Később, mikor megházasodott, nyugodtabbak lettek életének keretei, de ezekben a keretekben csinált magának és környezetének elég nyugtalanságot. Az egész élet izgatószer volt neki. Ilyennek kellett lennie, hogy mint Pithia a földből kiáramló gőzöktől, benne maradhasson a költészet révületében. Ha valakié, az ő költészete ideg-alkatából forrt ki. Más költőknek az élete magyarázza a költészetét. Az ő életének költészete adja a magyarázatát.

Mert költő volt, minden ízében, szenvedélyesen, megszállottan. Majdnem mániákusa az irodalomnak. Gyanakszom, hogy semmi mást nem vett egészen komolyan. Minden más játék volt neki a szerep, néha talán kicsit álom,  az irodalom az egyedüli valóság. jóformán kezdettől fogva, mióta író voltának szinte önkénytelenül öntudatára jutott. Diákkori levelezése mutatja ezt, melynek egy részét, a Babits Mihállyal valót, halála után közölte a Nyugat. Az életrajzi könyvben egész terjedelmében benne van.

A Babitshoz írt leveleken kívül a Juhász Gyulának szólók a legérdekesebbek. Egy nyugtalan fiatalember képét kapjuk belőle, aki görcsös szenvedéllyel készül az írói pályára. Milyen heves érdeklődés minden iránt, ami irodalom! Folyton olvas, hazai és külföldi könyveket és lapokat, régieket és újakat, szépirodalmat, filozófiát, irodalomtörténetet, esztétikát. Mindenről, amit elolvasott, azonnal véleményt alkot és siet azt közölni, ha nem lehet nyilvánosan, hát levelező barátaival.

Érdeklődése, figyelme, kíváncsisága kielégíthetetlen, impresszionizmusa váltakozó színekben láttatja vele a világot. Nézetei egy-egy íróról, könyvről minduntalan változnak, de állandó az írói hivatás-érzés. Ez a pályára való készülés kora, mikor a fiatal lélek még mohó, magába akarja szívni az egész világot, megismerni minden példát, véleményt formálni mindenről. Barátaira is szüntelenül kíváncsi, folyton tüzeli őket, biztatja, hogy írjanak s amit írtak, küldjék el neki, bírálja őket, hol Kazinczy bókos elragadtatásával, hogy a már előbbre jutott társ titkolt fölényével.

Egy kis csoportját látja maga körül a hozzá hasonló korú fiatal költőknek. Micsoda csoport volt ez! Milyen szent komolysággal készültek az írói pályára, milyen erős volt bennük a hivatás tudata és a hivatás felelősségének érzése! Hogy tanultak és mennyit gondolkoztak, hogy méltók legyenek az író nevére! Egész lényük felolvadt az irodalomban. Lobogva égtek s nem vették észre, hogy ez a papír-tűz lobogása, az igazi élettel még keze érintkezésben vannak, holott az fogja majd adni nekik az íráshoz való anyagot.

De tehetségük már akkor megmutatkozik; a levelek sokszor meglepően érdekes irodalmi művek és mindegyikben van egy-két passzus, amelyből már a leendő író arca villan ki. Falánk érdeklődésük máris csaknem azonos a tehetséggel; így csak az tud belemerülni az irodalomba, akiből okvetlenül kitűnő író lesz. Kosztolányi írói programja, ha kiforratlanul is, benne van már ifjúkori leveleiben. Írói hivatásáról már akkor meg volt győződve.

Kétségtelenül magas önérzete volt saját költő voltáról. Minden költő nagynak érzi magát  különben hogy merne nyilvánosság elé lépni? Kosztolányit sikerei, gyors és sima érvényesülése is támogatták önérzetében. Ady iránti ellenérzése kétségkívül a rivalitásból táplálkozott. Annak a zajnak, mely Ady körül hangzott, nem egy szélső rikoltozását azok is kedvetlenül néztük, akik a költő hívei közt álltunk. Érthető, ha Kosztolányit még jobban bosszantotta.

Úgy érezte, Ady elvonja a közfigyelmet a többi költőktől, köztük őtőle is. (Ezt így érezték mások is, Ady némely türelmetlen hívei épp úgy gondoskodtak róla, hogy érezzék, mint ellenségei, akik az "Adysták", "Ady-utánzók kényelmes formulájával felmentették magukat az akkori fiatal költők olvasása alól.) Ady-ellenszenve Kosztolányinak nem azok miatt a felszólalások miatt fontos, melyek annak idején nagy vitákat keltettek, hanem amiatt a fordított hatás miatt, amellyel ez az ellentét írói magatartásának egyik tényezője lett. Egész lénye különböző, sőt ellentétes volt Adyéval, de ő tudatosan is különbözni akart.

Amíg Ady hazafias verseit írta, ő alig emlegette magyarságát,  a hazafias hang inkább csak később, a háború után zendült meg húrjain. Politika-ellenessége ellentéte volt Ady politikai szenvedélyének, ösztönösségével literátori tudatosságát állította, forma-bontásával szembe a formába zárkózását. Úgy képzelem, költészete Ady nélkül is az lett volna, aminek ismerjük, de mégis egy árnyalattal más. Ha pontosan utánanéznénk, alighanem ugyanazt vennők észre a kor más költőin is. Költőknél ez bizonyos értelemben önvédelem ügye is.

Az a Kosztolányi-kép, melyet feleségének könyve elénk tár, módosulhat, bővülhet, új színeket is kaphat. Ahányan ismertük a költőt, annyiféle kép maradt bennünk róla. Ez azonban a kép hitelességén és élethűségén nem változtat. Mégis a feleség látta legközelebbről és legtöbbet. Minden további Kosztolányi-kutatásnak ebből a könyvből kell kiindulnia.