A Magyar Rádió néprajzi gramofón-felvételei

1938 | Július

Mintegy 500 lemez anyagát öleli fel az a tervezet, amelyet a Magyar Rádió a kitűnő Ortutay Gyula vezetésével megejtendő gramofonlemez-felvételekre előirányzott. Ebben az 500 lemeznyi bőségben mely, ha elkészül, Európa egyik legszebb és leggondosabb folklorisztikus felvétel-anyaga lesz, méltó a nagy művész-folkloristák és a népdal gyökeréből sarjadt nagy költők hazájához váltakozva foglalnak helyet nép- és gyermekdalok, a népi zene hangszeres dokumentumai, továbbá mesék, anekdoták, a népélet és szokások hanggal-megörökíthető emlékei, játékok, táncok, siratók: a nép hangja, bölcsőtől koporsóig.

Megörökíti és a nagyközönség számára megközelíthetővé teszi a gramofónlemez a sajátos népi tehetségek megnyilvánulásait: például a bátorligeti öreg Fedics Mihály bácsi mesélő-kedvét. Így legalább hangjában életben tartja ezt a nagyszerű öregembert, aki nyolcvanhét éves, szegényparaszti sorsának minden gyötrelmét úgy olvasztja fel a száján áttörő édes beszédben, áradó epikus bőségben, mint minden igaz könny felolvasztja a fájdalmat, minden igaz művészet az élet rögeit.

Megőrzi a hanglemez a körösfői asszonyok énekművészetét, ezt a különös pántlikás-fonadékos dekoráló művészetet, melizmáknak, kanyaroknak, sallangoknak a dallam testét ellepő, az ág-bogak közeit ezüstszálakkal bekuszáló, pompázó, szinte már bágyasztó gazdagságát. Megőrzi a legmagasabbrendű népi művészet egy pillanatát, ezét a nagy, álmos, gazdag életét, melyet saját óriási testének súlya lomhít.

Megőrzi-e? Mit ér a hanglemez ott, ahol a folyó idő megállítása a feladat? Mi a célja a folklore nagy reneszánszának, ami napjainkban él még? Pusztul-e a népművészet és, ha pusztul, megállítható-e ez a folyamat hanglemezzel, kottával, könyvvel: mindazon eszközeivel a tudománynak, melyekkel felfegyverezve felveszi a harcot a pusztulás árnyaival? És ha felveszi a harcot: vajon győzött-e, ha győzött? Vagy a hősi múlt és a sejtelmes jelen fegyveres őrzése nem bűn-e egy ismeretlen jövő ellen?

Nos, a hanglemez nem veszi fel a harcot semmi ellen. A néphagyomány, már természeténél fogva szóbeli és minden lerögzítés éppen alaptermészetétől fosztja meg. Amit a hanglemez fenntart: a népi művészetnek anyaga és nem lényege. Aki a nógrádi dudások virtuóz táncdallamait hallgatja, elcsodálkozhatik az alapmelódia szépségén, a variációk keleties, makám-szerű zsúfolt gazdagságát; ha látott már dudáló kanászt, elképzelheti az ujjak fürge és ravasz kopogását a billegetősíp lyukai fölött: csak éppen azt nem fogja megérteni, amit a dudaszó a nógrádmegyei gyorsujjú kanásznak és hallgatóinak jelent.

Csak szavait hallja, de nem appercipiálja értelmét a beszédnek, a megnyilatkozásnak és közlésnek, a mágikus kitárulkozásnak, amelyre a falu, az ősi közösség ajkát nyitja, a népi művészet zengő nyelvén. Hallja a dallamot, de nem tudja, mit jelent, bámulja a variálókészséget, de nem ismeri a bonyolult és szeszélyes hatalmat, amely mint tű a hímzés selymét, csillogva vezeti a dallam fonalát cifra, bolondos és gyönyörű ábrák hajlásaiban, csodálja a sebes ujjak táncát a sípon, de nem ismeri azt az erőt, amely az idegek és izmok okos, virgonc és beszédes játékát irányítja.

A hanglemez nyomán megismerhető a mese, az ének, a hangszerjáték; amit már nem ismerhetünk meg, az végtelenül több mindennél: a mesélő, az énekes a hangszerjátszó. Megismerhetjük a dalt, de nem a dalolót: a közösség vérkörében virágzó egyént. Halljuk a beszédet, de nem értjük a nyelvet: az egyénnek a közösségben álladóan szétsugárzó chtonikus mágiáját.

A hanglemez tehát nem állítja meg a napot, sem, ha a népi kultúra pusztul, ezt a folyamatot. Micsoda mégis a hallatlan érdeme, a felbecsülhetetlen haszna a népi élet ilyen megörökítésének? Mi a konzervált, a pillanatból az örökkévalóságba hamisított népi megnyilvánulásnak az az értéke, mely már nem pusztán esztétika, talán még a filológiánál is több: ami már-már szellem? A nosztalgia szomorú kincse ez. Mi a mi európai, urbánus, hideg és civilizált kultúránk: színes ív, szomorú szivárvány a mágiától a gondolatig. A folklorisztikus emlékeket őrző hanglemezek a pusztuló mágiát jegelik gondolattá. A lemez forog a tű alatt és az ember görcsösen kapaszkodik az elveszett világosság után.