Newyork, julius hó

A Wall Street irodáiban a statisztikusok két hét óta izgatottan figyelik az árfolyamok felfelé futó görbéit, – megforditott lázvonalát a gazdasági válságnak – és próbálják összehangolni az árupiac és a munkapiac legujabb jelentéseivel. Milyen irányt mutat az általános tendencia? Véget ért-e vajjon az 1938-as depresszió, amely sulyosabb és hatásaiban borzalmasabb volt, mint a hat év előtti összeomlás, vagy pedig tul korán számitolta-e le a tőzsde a depresszió végét?

Bizonyos, hogy a tőzsdehossz arányaiban messze elmaradt azoktól a hosszmozgalmaktól, amelyekhez Amerika a huszas években szokott hozzá és az értékek emelkedése szinte nevetséges azokhoz az ugrásokhoz képest, amelyek az igazi amerikai prosperitás bekövetkezését szokták jelezni.

Hanem az utolsó hét esztendő nem nagyon kényeztette el a tőzsdei orákulumokat és a gazdasági időjósokat. Valamikor egy-, két- vagy hárommilliós nap normális átlagnak számitott az Exchange Place-en: – de ezekben az években, amikor a forgalom szinte elképzelhetetlenül összezsugorodott, erőteljes hossznak számit már az olyan nap is, amelyen kétmillió részvény cserél gazdát. A Dow-Jones-féle részvény indexszámok is mélységes pániknivón mozognak már évek óta és ha az ábra görbéje csak valamennyire is felfelé mutat, a Wall Street modern számjósai diadalmas hozsannával köszöntik az uj prosperitás felkelő napját.

De felkelt-e a nap csakugyan az Egyesült Államok gazdasági életének egén?
Vége van-e az uj depressziónak, vagy a tőzsdei javulás épp olyan korai-e, mint az 1931-es hossz volt – hirhedt „tavaszi hossz” – a nagy depressziós korszak kezdetén? A számok legfeljebb azt mutatják, hogy Amerika tuljutott a mélyponton. Hat hónap óta szakadatlanul tartó összezsugorodás után először jelentkezik a gazdasági életben valami egészen jelentéktelen mozgás. A vasutak huszonnyolc hét óta először jelentenek nagyobb teherforgalmat, az acélipar megrendelései először emelkednek és először csökkent egy árnyalattal helyenként a munkanélküliek száma is.

A depresszió mélypontján tehát tuljutott Amerika és a tőzsdei hossz ezt számitolta le a maga emelkedő árfolyamaival, – de hogy a javulás állandó lesz-e, tempója gyors, vagy lassu, azt csak a legközelebbi hónapok eseményei mutathatják meg.

Bizonyos azonban, hogy egyelőre a helyzet rendkivül sulyos; bizonyos mértékben még sulyosabb, mint a harmincas évek elején volt. Az általános pangáshoz ma tudniillik még egy belső politikai harc is járul: a nagytőke és a Roosevelt-kormány közötti elkeseredett háboruságnak az árát az egész gazdasági élet fizeti meg. A nagy iparvállalatok félnek a kormány ujabb és váratlan intézkedéseitől, minden ujabb „kisérlet” ijedt idegességgel tölti meg a levegőt és ebben az atmoszférában a vállalkozási kedv természetszerüen a minimumra csökken. A harmincas évek elején a nagy iparvállalatok csak arra vártak, hogy valami mozgást lássanak a gazdasági életben és készen állottak arra, hogy milliárdokat dobjanak bele a gazdasági életbe. Ma a helyzet éppen megforditva áll.

Az üzlet, a business, a szó szoros értelmében szabotálja a Roosevelt-kormányt és ott igyekszik elgáncsolni, ahol tudja. Legelső sorban tehát gazdasági téren. Ford ma egyetlen kocsival sem gyárt többet, mint amennyire a piacnak szüksége van, nemcsak azért, mert nem akar raktárra dolgozni, hanem azért is, mert nem akarja a gazdasági válság csökkentésével a Roosevelt-kormány helyzetét javitani. A tőke a Roosevelt-kormány szocialisztikus izü intézkedéseire azzal válaszol, hogy magára hagyja a kormányt és nem hajlandó kooperálni.

Nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy ez a helyzet általános bizonytalanságot teremt és ebben a bizonytalanságban az üzlet rohamosan romlik tovább. Ebben a katasztrofális helyzetben a nagytőke el is ért annyit, hogy az elnök kénytelen volt külön deklarációban biztositani a big business-t arról, hogy egyelőre nem tervez semmiféle ujabb kisérletet és nem fog beavatkozni az üzleti életbe semmiféle formában; nyilvánvaló, hogy a tőzsde egy része erre a deklarációra válaszolt a julius eleji hosszal. Viszont se az ideiglenes fegyverszünettől, se a tőzsdehossztól maga a gazdasági helyzet meg nem változott és a depresszióból való kilábolást egészen más tényezőktől, egészen más jelenségektől kell várni.

Az első ezek között a konstruktiv tényezők között épp a kormány és a nagytőke közötti harcból adódik. Miután a gyárak rendkivül óvatosak voltak és a termelést – politikai okokból – a legszükségesebb mértékre csökkentették, természetes, hogy a nagyipar és a nagykereskedelem raktárai üresek. Az 1929-es összeomláskor tele voltak a raktárak és a fellendülés folyamata nem kezdődhetett el addig, amig a fogyasztás a felhalmozott árukat el nem tüntette. Most a szituáció ennek homlokegyenest az ellenkezője. A vásárlókedv megindulásával egyszerre nekilendül a termelés is és a kormány problémája tulajdonképpen az, hogy a közönség vásárlókedvét, vagy vásárlóerejét miképpen fokozza?

Az első ötlet, amelynek magában a kongresszusban is igen sok párthive volt, egy ujabb inflációs politikában találta meg a depresszió elleni arkanumot. A törvényhozásban inflációs blokk alakult, amely a kormányt arra akarta felhatalmazni, hogy három milliárdnyi uj papirpénzt nyomasson és ezzel a három milliárddal közmunkákat finanszirozzon. Magának a dollárnak az árfolyamát ez az infláció nem változtatta volna meg, annál kevésbé, mert hiszen a dollár ma kétszáz százalékig fedezve és bankjegyforgalom megduzzadása esetén is az lett volna a helyzet, hogy kilenc milliárdnyi bankjeggyel tizenhárom milliárdnyi aranyfedezet állt volna szemben.

Ezt a tervet a kormány elvetette, legalább is részben.
A bankjegyforgalmat nem fokozzák, erre nincs is szükség egy olyan országban, ahol a pénzforgalom elenyészően kicsi a csekkforgalommal szemben. Viszont a nagyarányu közmunkákat Roosevelt a bankóprés meginditása nélkül is meg tudja inditani. A közönség vásárlókedvének a visszatérése inkább az általános bizalom kérdése volt; ezért kellett – legalább ideiglenesen – békét kötni a nagytőkével, ezért kellett valamivel nyugodtabb atmoszférát teremteni.

A piac azonnal reagált a vásárlási kedv legkisebb rezdülésére.
A nagykereskedő házak hosszu idő óta először mutattak ki fokozottabb forgalmat, a vasúti forgalom megélénkültés hét hónap óta először jelentett fokozottabb aktivitást az automobilipar is. Abban az országban, ahol közel százmillió potenciális vásárló van, az ilyen kis rezdüléseknek, jelentéktelen mozgásoknak is igen nagy hatása lehet. Mert hiszen erre az első rendülésre már be kellett állitani a gyárakba a félévvel ezelőtt elbocsátott munkásokat, ami a vásárlóerő további fokozódását jelentette és valószinüleg ujabb rendeléseket a gyáripar számára és ujabb munkáscsoportok beállitását.

A célt tehát elérték, egyelőre legalább: a vásárlás megindult.
A nagy kérdés és egyuttal az egész amerikai gazdasági helyzet nagy kérdése ez: tatós lesz-e a mozgalom, tartós lesz-e a kormány és a nagytőke közötti fegyverszünet, megmarad-e a nyugodt atmoszféra és megindul-e a termelés, az üzlet az egész vonalon?