A Szent István-kórház orr- és gégeosztályának egyik elsőemeleti kórtermében, az ajtó melletti ágyon fekszik Rekenye Imre rendőrfőtörzsőrmester, a Nánási-úti merénylet bátor áldozata. Sovány, csontosarcú, kopaszodó férfi, vörösszőke a bajusza, kemény és szigorú az arckifejezése. Amikor megtudta, hogy őt keressük, felugrik az ágyból, feláll. Ahogy így a kék-fehér csikos kórházi ruhában, papucsban, összevágott bokával áll előttünk, így is olyan férfias, katonás, hogy egyenruhában, karddal az oldalán sem lehetne különb.

Vékony gézkötés van a nyakán, ide fúródott a merénylő golyója.
Alig tud beszélni, fáradtan suttogja a szavakat. Még itt a néma kórházi csendben, közvetlen közelről is alig érteni a szavát.
- Fogok tudni beszélni – suttogja. – Eleinte attól tartottak az orvosok, hogy soha többé nem tudok egy szót sem szólni, de meg fog gyógyulni a torkom.
Megkérjük, mondja el, hogy történt a merénylet. Szabadkozik:
- Tegnap részletesen jegyzőkönyvbe mondtam mindent, nem tudom most megismételni, mert nagyon fáraszt a beszéd.

Kétségtelen nehezére esik a beszéd, de meggyőződésünk, hogy nem is akar beszélni a merényletről. Nem örül annak, hogy az egész ország beszél róla, emlegeti a nevét és érdeklődik hogyléte iránt, inkább mintha restellné az egész ügyet, hogy vele ilyesmi megtörténhetett.
- Veszélyes vidék ez? Előfordult máskori is, hogy megtámadták?
- Soha.

Óvatos, bizalmatlan. Megkérdeztük: mikor szembesítik a merénylővel, azt feleli: azt a főkapitányságon kell megkérdezni. Érdeklődünk, meddig kell még feküdnie, erre azt válaszolja: ezt az orvosok tudják megmondani. Elmondjuk neki, hogy az ő esetének közvetlen hatása alatt felszólalt a felsőházban a Kúria volt elnöke és hatékonyabb büntetőjogi védelmet kért a rendőrök számára. Most villant meg először a tekintete.
- A rendőrnek csak egy kötelessége van és azt csak egyféleképpen teljesítheti. Nekünk egyformán kell védenünk a törvényt, akárhogyan is véd a törvény bennünket….
Elköszönünk tőle. Összecsapja papucsos lábait, azután fáradtan kimerülten dől le az ágyra.