I.

Ablakban állasz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.

Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy Ő elment, hát tűnik a varázs!

II.

S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjúcsapatja
és boldog tájak tornyain leül.

s mit Ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.

III.

Beh jó lesz így! Beh nehéz volt az álom!
mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb -
de morzsoljátok, mégis, morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:

mert sírnivaló, hogy még a nyomort is
e kígyó nyelvét, e hétágu lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.

IV.

Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!

Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod -
s feleld szívednek, ha vigaszt keres:
feleld: mint űzött farkasok veszünk el...
s így jó ez, mert élni nem érdemes!