Vonat röpít a tájon át, a réten át s a vízen át,
még nem jártam erre soha s minden ismerős.
Ki átaludtam pár századot, most ámulok ijedten,
íme a nyáj a réten s a tó a kert alatt,
ó, gyermekkoromnak földje, varázslatos világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.

Milyen messziről emlékszem rátok, derék, jó cimborák,
drága fiúk s még drágább leánykák, akiket
szerettem s fájó, kis szívemen topogtatok kevélyen.
Míg vonatom fekete zászlaját lengetem
rátok gondolok, akik elváltatok tőlem a viharban
s tán épp e füvek burjánzanak fölöttetek.

Ha tudnátok, hol jártam és mivé lettem azóta,
százszor útra keltem, soha meg nem érkeztem,
s ha felépítettem magam, kegyetlenül leromboltak.
Ó, kedveseim, ha vigyáztatok volna rám,
nem kellene, hogy sírjatok értem s én nem énekelnék
szerencsétlen óráimban, mint a bolondok.

Költő vagyok, végtelen szomorúsággal a szívemben,
csavargó, aki nem tér meg övéihez soha,
de hiába ül vasútra és hunyja be szemét, látja
a nyájat a mezőn s a tavat a kert alatt.
Ó, gyermekkorom földje, felejthetetlen világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.