József Attila emléke

Huszonegy évvel a borzalmas szárszói halál előtt egy összezúzott öregembert húztak ki a Rouen - párizsi vonat alól. Szennyes, ködös, tengermelléki téli est volt, a vonat késett, türelmetlen utasa eléjeszaladt, megcsúszott s a sínre esett. Délután fölolvasást tartott a háborúról, estére haza akart jutni, a hontalan, erejefogyott öregember valószínűleg félt az idegen éjszakától.

Két év óta dühöngött a háború, földúlta s elragadta hazáját, meggyalázta jóhiszemű, emberszerető látomását: a belga szocializmus költői párlatát, szülőföldjére zúdította kedves szomszédnépét, a németet. Fél-tébolyultan bolyongott a front mögött, fölolvasott a vérző Belgiumról, rongyos, fakó zászlóként elhagyva csattogott a zivatarban, amit annyiszor megénekelt. Mert a roueni halott Emile Verhaeren volt, minden idők legnagyobb belga költője.

Iszonyú rágondolni, hogy a két agyongázolt költő halála aligha múlt a véletlenen. Verhaeren már élőhalott volt 1916-ban, a háború, honvesztés s a kibírhatatlan csalódás rég megérlelték azt a "belső halál"-t, amit a lomha test elkésve, rendszerint csak az utolsó pillanatban vesz észre. A lélek tartókötelei elszakadnak, a gyanútlan test még áll, de egyetlen lökésre egyenesen a halálba zuhan. Ilyenkor egy véletlen lábcsúszás is törvényt teljesít. Azt teljesített 1916-ban az élőhalott költő felett is József Attila nem várta be a véletlent, a belső halál elől menekülve egy végzetes mozdulattal maga segített a végrehajtásban.

Vajon gondolt valaha a roueni halálra? Utolsó hónapjaiban ismét foglalkozott Verhaerennel, hozzáfogott a "Lázadás" című hatalmas költemény fordításához. Nem tudom mennyire jutott a munkával, talán az első sorig sem. Egy tervezett versantológiának szánta, amelyben csupa békeszerető és szabadságszerető vers lett volna. Ő vállalta a franciákat, nagy kedvvel, majdnem boldogan. Följegyezték, hogy élete végén nem írt több politikai verset, de csupa ilyet akart fordítani. A tervből semmi se lett, egy-két sor készült el az egyik Hugo versből.

Kétszer vagy háromszor beszélgettünk a könyvről, utolsó találkozásaink voltak ezek. Irtózom a gondolattól, hogy halála után lóhalálában én is jelentkezzem lim-lom emlékeimmel. "Ady sírján gaz és barátok nőnek", írta egyszer elkeseredve Szabó Dezső. Minden költő sírján. Ha mégsem hallgatom el ezt a pár jelentéktelen búcsúbeszélgetést, azért teszem, mert soha kedvesebbnek, okosabbnak, szeretetreméltóbbnak nem ismertem.

A világ azt hiszi, egy gyógyíthatatlan beteg pusztult el a szárszói sínen. Az is, de nem csak az. Emlékemben változatlanul úgy él, mint a szelíd báj és okosság képe. Voltak barátai, akik rossz óráiban is látták, én gyáva voltam ehhez, csak a csöndes időszakokban találkoztunk s haláláig azt a József Attilát ismertem, akinek öt verskönyvét s néhány szép fordítást köszönünk.

Épp az a szörnyű, hogy e tiszta órák haláláig visszatértek, épp az a szörnyű, hogy az elborult agy még rengeteg világosságot temetett maga alá. Csak félig volt élőhalott. Akik egyformán látták jó és rossz óráit, előbb-utóbb megnyugodtak testi halálában. "Jobb így szegénynek!" De miért volna jobb, mikor tudom, hogy a belső halál nem emésztette föl egészen? Emlékemet nem szennyezte be tébolya, ha megfeszítenek, se tudnám mondani: jobb így. A tiszta órák megőrizték illúziónak.