Halottak napján hallottam először franciául az Ember Tragédiáját. Szorongó izgalommal vártam, hogy hat egy párisi színházban, idegenek között Madách dübörgő dialektikája, melyet már nem is tudnék esztétikailag értékelni, annyira eggyé vált velem gyermekkorom óta.

Bevallom: csalódtam. A szereplők játéka merev és kifejezéstelen volt, a súlyos és nehézkes verseket a fordító lapos és tiszta prózává simította ki és a lektor irgalmatlan tollal kihúzott mindent, ami nem "lényeg". Mégsem bántam meg, hogy elmentem. Egy számomra új színjátszási formát fedeztem fel: bábszínházban láttam a Tragádiát.

Faust doktor csodálatos története is vásári bábjátékos bódékon jutott el a századok alatt a gyermek Goethe-hez. És a weimari költő világával polárisan ellentétes kultúrában, Japánban, sok száz év óta széles skálájú bábszínház komoly vetélytársa s klasszikus hősi drámának. Miért ne illeszkedne bele a magyar Faust, a magyar hősi dráma is a primitív-gyerekien lekicsinyített keretű és mégis meseszerű szimbólumokban gazdag színpadba?

Ebben az elképzelésemben is csalódtam. A játékmester nem a sokszereplőjű, változó drámai revüt állította elénk, hanem az egyívű, zárt gondolatú drámai költeményt. Csak a bibliai foglalatban maradt meg a madáchi szerep-osztás. A történelmi képekben már technikailag is kihangsúlyozódott Ádám sokoldalú életének víziószerűsége. A színpadon csak két szereplő maradt: az Ember és a Vágy, Ádám és Lucifer. A háttérben hatalmas kerék, az Idő kereke, mely állandó forgásában mindig új meg új történelemrészt vetít a filmvászonra. Nemcsak a díszlet rajzolódik így ki a semleges-fehér alapon, hanem a figurák színes csoportjából a szín centrális, jellegadó jelenete is.

Ádám és Lucifer pedig bölcselkednek. A mellékszereplők játéka, beszéde illusztrációvá szublimálódott, a drámai cselekményből valóságos drámai költemény lett. Tudom, hogy a szöveg ilyen önkényes megcsonkítása: hamisítás. Mégis úgy érzem: ennek az értelmezésnek is van létjogosultsága. A színfalak mögött nem színészek játsszák a szerepeket, hanem recitátorok mondják a szöveget. A dikció így nem oly modulált, változatos, mint az igazi színpadon. Ez nem is lehet másképp: a bábuk sematizált, szimbolikus gesztusai nem is tűrnek meg erősebb hangsúlyozást. Az egész képsorozat úgy hat, mintha egy életrekelt könyvet lapozgatnánk. Vagy mintha valaki felolvasná a költeményt és mi néznők az illusztrációkat.

A felnőtteknek szánt bábjáték ma már elvesztette szociális kapcsolatát a közönséggel: kevesek által értékelt kuriózum lett. Mint plasztikusan megkapó szövet-érzékeltetés azonban még új, kiműveletlen lehetőségek előtt áll.

Thein Alfréd