- És tudod, ennek az orvosnak ördöge van. Csak rámnézett és aztán odabökött ujjával a gyomrom tájékára: „Itt a baj! Majd adok orvosságot, ami ki fogja pusztítani a betegség fészkét….” Bevettem és meggyógyultam tőle. Beszélhettek akármit, ez nem mindennapi orvos. Ennek különös szeme van. Átlát vele az ember testén, átlát szilárd tárgyakon.

Multkor megmondotta, mi van a bezárt skatulyámban, amit próbaképpen eléje helyeztem. Pedig még fekete kendővel is letakartam és azon keresztül is átlátott. Akármi legyek, ha nincs ördöngösség a dologban. Egészen bizonyos, hogy valami szellem vagy démon segíti, az adja szemének ezt a képességet. Csakhogy nem lehet rossz démon, hiszen megkönnyíti a betegek gyógyítását.

Mennyivel könnyebben lehette az emberiséget gyötrő betegségeken enyhíteni, ha az orvos beleláthatna az élő emberi testbe! Csakhogy hát persze ez lehetetlen. És örökre az is marad, hacsak az égiek meg nem szánják a betegeket és nem küldenek majd egyszer valami jótékony démont segítségükre, hogy megnyissa testüket az orvos kutató pillantásai előtt...

Mondanunk sem kell talán, hogy ez a beszélgetés nem ma zajlott le, hanem vagy két-háromszáz esztendővel ezelőtt. Amikor valóban természetfeletti csodának számíthatott, ha egy-egy ügyesebb orvos, rejtélyes, hatodik érzékének sugallatára pontosan körül tudta írni a helyet, ahol a kór magva rejtett a szervezet belsejében.

S ha ez szellemek, démonok műve, nos…. hát akkor a ma embere megcselekedte a lehetetlent: szolgálatába állította a természetfeletti világ démonait. Legalább is az a háromszáz év előtt élt ősünk feltétlenül meg lenne róla győződve, ha panaszának elmondása után az orvos bevezetné egy furcsa szobába, melynek mennyezetén vastag fémrudak futnak, a falakon soha nem látott rejtélyes műszerek eszközök s ami a legijesztőbb: az ablakok mind nagy, fekete táblákkal vannak letakarva, melyek hermetikusan kirekesztik még a legkisebb napsugarat is.

Aztán fel kellene lépnie egy állványra, hátát deszkának támasztva; eléje pedig egy üveglapot tennének. Egy kattanás, a szoba elsötétül, háta mögött pedig vésztjóslón búgni kezd valami... bizonyára a démon, akit az orvos felidézett. Még jó, hogy ő maga nem láthatja az előtte levő üveglemezt, amit az orvos feszülten figyel, mert ugyancsak megrémülne: saját csontvázát pillanthatná megrajta, fehér-fekete-szürke foltokból kirakottan saját testének legbelső zugait, szabadon kitárva a kutató pillantás előtt.

– Ahá, már látom - mondja egy hang a sötétben. - tessék kissé erősebben lélegezni... még egyszer... még egyszer…. hopp, most élesen látszik... no most felvételt csinálunk róla... úgy, megvan, kész, köszönöm. Szerencséje van, uram, hogy a röntgensugár megmutatta nekünk a baj gócpontját. Most aztán könnyen elbánhatunk vele...

Újabb kattanás, a szirénázó démon ott, a szoba sarkában elhallgat (mi már persze tudjuk, hogy a röntgengép dinamója volt), újra kivilágosodik a szoba, de háromszázéves hősünk még mindig megzavarodva, kábult fejjel áll, nem tudja mi történt vele.

Ez a rokonszenves arcú, fehérköpenyes úr itt előtte azt állítja, hogy keresztülnézett a testén, látta a csontvázát és megpillantotta a csontok között azt a daganatot, amely neki olyan kegyelten fájdalmat okoz. – Hát ha ez nem varázslat, akkor nem tudom mi a varázslat - mormogja magában, - hogyan láthatott egyáltalán valamit abban a szuroksötétségben... nemhogy még keresztül is lásson rajtam!

Persze hiába is magyaráznánk neki arról, hogy vannak láthatatlan sugarak, melyek úgy hatolnak át az emberi testen, mintha merő üveg lenne és egy vegyszerrel bevont üveglapon láthatóvá teszik egész belsejét.