Ilja Ehrenburg könyve

Kezdetben némi csalódást kelt Ehrenburg spanyolországi riportkönyve. Nem egészen az, amit az ember az ott dolgozó haditudósító-írótól várna, nem alapos és részletes helyzetkép a köztársasági Spanyolország társadalmi és politikai életéről, kultúrális és szociális teljesítményeiről, katonai erejéről és kilátásairól. Mindezekre a tényekre csak villanásszerű célzások, tömör, szűkszavú utalások történnek, többnyire mellékmondatokban.

Ehrenburg ott él már jó ideje, ismeri ezeket a tényeket és nyilván felteszi ezt az olvasóról is. Úgylátszik nem akarja ismételni azt az ismert anyagot, amit a legtöbb európai országban az elfogulatlan napisajtó rendszeresen megtárgyal. Arra pedig bizonyára nem gondolt a könyv megírásánál, hogy vannak európai tájak, ahol az olvasók nem juthatnak tárgyilatos spanyolországi beszámolókhoz...

Tanulni, adatokat gyűjteni tehát nem lehet Ehrenburg spanyol miniatűrjeiből, de azért a kötet mégsem hiábavaló olvasmány. Olyasmit ad, amit a napi riportokból, vagy a tudományos beszámolókból nem igen kaphatunk: lelki helyzetképet. Vannak a könyvben apró írások, melyek csak egy perces jelenetet, vagy csupán egy-két gesztust mutatnak be, valami csekélységet", amit az író az aragóniai fronton, vagy a madridi utcán látott.

De ezek a "csekélységek" egy nép lelkébe világítanak bele. Azokat a pillanatokat mutatják meg, amikor a spanyol nép önkéntelenül elszólja magát, amikor póz és program nélkül, szinte oda sem figyelve, elárulja a lényegét. Harc közben ezek a pillanatok gyakoriak és megrázóak, önfeledtek és mégis van bennük valami komor és tiszta ünnepélyesség.

Ehrenburg egyszerű, rövid, szinte kattogó mondatokban számol be a katonák beszélgetéseiről; a kis pásztorfiúról, aki kétszáz kecskét terel be a kiéhezett milicisták táborába; az Alcazar-t ostromló toledói munkásokról, kiknek asszonyait az ellenség túszként tartja a várban; az öreg parasztról, aki felemelt ököllel tiszteleg a Pradó-ból "menekült" Goya-kép előtt; a madridi kövezetet borító halott gyerekekről; az olasz, német és arab foglyok vallomásairól; az öreg spanyol asszonyról, aki elesett férje helyébe a frontra akar menni...

E szűkszavú beszámolók mégis pátosszal vannak tele: a nagy események, a zsúfolt, sűrített élet önkéntelen, belső pátoszával. A borzalmak mindennaposakká váltak a nemrég még álmosan pihenő tájakon és ebben az állandóan apokaliptikus hangulatban nincsenek többé "hétköznapok" és "szürke" emberek. A heroizmus általános életformává lesz, diákok, fölművesek és foltozóvargák megtanulják a nietzschei "veszedelmes életet". Érzelmi skálájuk hirtelen kiszélesedik: a harc epikus és drámai keretei között valamennyien szakadatlanul átélik a legnagyobb emberi indulatokat, a felháborodott gyűlölettől az önfeláldozó szeretetig. Az ügy, melyért küzdeniük kell, szinte szemmelláthatóan emelkedik bennük mitosszá.

Ezt az ügyet, békésebb körülmények között, elsősorban osztályérdekből vállalják a munkások és parasztok - és elvi alapon az entellektüelek. Most azonban a gyakorlati szempont és az elméleti meggondolás, az események magas hőfokában érzelmi élménnyé, lelkiállapottá olvad össze. Azelőtt a spanyol népet és az entellektült csak a közös cél tartotta össze - a mód, ahogy kűzdöttek érte, nem volt egyforma. A szabadságharc nagy forrasztótégelyében most fenntartás nélkül egyesíti a népet és a szellem emberét az érzelmek azonossága.

És ez alól úgylátsziik Ehrenburg sem tudja kivonni magát, a külföldi szemlélő, aki csak azért nem oda, hogy beszámoljon. Az ironizáló, hűvösen fanyar orosz író Spanyolországban megtanul lelkesedni és ezt egyáltalán nem szégyelli. A fölényes-szkeptikus entellektüel vállalni meri az érzelmeket is, prózája líraian izgatottá válik és átveszi a nagy események ritmusát. Az olvasó pedig, aki a könyv első fejezeteinél fanyalgott, mert adatokra lett volna kiváncsi, hamarosan rájön, hogy nem hiába lapozta fel, mert ebből a könyvből is megtudhat sok mindent. Együltében olvassa végig és kissé feldúltan és kissé boldogan teszi le.