Sok mesét kell olvasnom. Naponta legalább ötöt-hatot. Részint érdeklődésem vezet a különböző primitív és paraszti kultúrák meséihez, saját gyűjtésemet rendezgetem s a hasonló motívumú egyéb emlékkel mérem össze, részint akarva-akaratlanul olvasom azokat a meséket, amelyekről "szíves véleményt" kell mondanom.

Ez utóbbi meséket nem a parasztok küldik, inkább tisztes hölgyek, kik férjük bankigazgatói jövedelmét vélik irodalmi sikereik erkölcsi és anyagi eredményeivel növelni, vagy békében éldegélő nyugdíjasok: az életet már csak a mese aspektusából szemlélik, valamennyi kalandon túljutottak már.

Hiába tiltakozom, a megtisztelő bizalom elől nincs menekvés. Ha arra hivatkozom, hogy én csak a népi mesékkel foglalkozom s szerénytelenség lenne bírálónak feltolakodom, megsértődnek helyettem s a maguk nevében is megsértődnek: alkotásaik nem érnek annyit, mint azok a paraszti tákolmányok? Némelyikük még azt a kérdést is fölveti tréfásan: tán ők nem nép, csak a parasztok? Kénytelen vagyok igazat adni nekik.

S hogy mégjobban megengeszteljem sértettségüket, e pár sorban - meséiket tanulmányozom társadalomlélektani szempontból. Többen foglalkoztak már a paraszti mesékkel kapcsolatban ezzel a kérdéssel. Az egyik meseszerkezet: a kiskanász vagy valamelyik paraszti hős hosszú küzdelmek után legyőzi, vagy pár helyre tréfával kiüti ellenfeleit a nyeregből s elnyeri a királykisasszony kezét, a fele országot s nagy lakodalmat csapnak, ahol még a mesemondó is kimulathatja magát.

Valóban nem nehéz ebben a mesetípusban fölfedezni a nép sóvárgását, szociális aspirációit, a jelen helyzettel való elégedetlenségnek szép meseszóban való kifejezését. A mozdíthatatlan, szétrobbanthatatlan társadalmi szerkezet elleni tiltakozás, a társadalmi dinamika fejeződik ki a paraszti mesékben. Kínál társadalomlélektani tanulságokat a másik mesecsoport is. Csakhogy másféléket. E gazdag, vagy legalább is jómódú meseírók az ellenkező oldalról szemlélik a világot.