A polgári osztály pedig egészen más életformákat hozott a világ színpadára. Életeleme a munka, szórakozásai pihenésszerűek, nem töltik be életét, melyben családi életének bensősége nagy jelentőséghez jut. A politikai élet megkötöttsége, az emberi szabadságok hiánya önmagára utalja az akkori embert, aki hangulatokban oldódik fel és kezdetben tettek és forradalmiság helyett érzelgőssé válik.

Mentől gazdagabb érzelmi világba merül, annál nagyobb a sikere, mindenki csak úgy duzzad a szentimentalizmustól. Ez a hangulatos szentimentalizmus rányomta bélyegét a kor festészetére is, mely az egykori pompa helyett a mindennapi polgári élet oldalait hangsúlyozza. Témáit inkább erkölcsileg idealizálja, mint külső megjelenésükben, festési módja nem egy elfinomodott arisztokratikus kultúra formateremtő és formafelbontó sugallataiból fakad, hanem a polgári munka szigorúan kimért és pontos szorgalmából. A rokokó és a barokk az uralkodó emberi típus ábrázolásában élte ki magát, a biedermeier művész a polgári kasztot ábrázolja.

A biedermeier kor lefestettjei közlékenyek, mosolygósan beszélnek magukról. A rokokó és empire arcképei fölényesen és zárkózottan néznek le reánk, a biedermeier arcképek barátkoznak velünk. Nemcsak a nők arcán gyakori a mosoly, hanem a férfiakén is, de ez a mosoly már nem a rokokó kegyetlen és érzéki mosolya, hanem a vidékies ember mindenkivel összebarátkozó, mindenkiben embertársat kereső derültsége. Persze ez a mosoly a nők arcán még édeskésebb, mint a férfiakén, sőt gyakran felületes sablonná válik.

A megfestés módja meglehetősen híjával van az érzéki szépségnek, ez a kor különben is úgy ünnepli magát, hogy benne az értelem győzött az érzékek felett. A jelenségek érzéki szépségén érzett öröm csak néha ütközik ki, leginkább Borsosnál. Nem izgatja különösebben a festőket a testi szépség sem, bár a legnagyobb részletességgel festik néha az arc aprólékosságait, nem adják olyan érzékiesen élő mását, mint a rokokó tette, nem lehellnek érzéki szépséget a festékbe.

Az arcok gyakran pergamenszerűek, később pedig a mindinkább kacérkodó modor a férfiarcokat is lányos színekbe, felületekbe vonja. Porcelános arcokat is látunk, mintha az akkor annyira kedvelt porcelánfestés stílusa csapott volna át a magasabbrendű művészi tevékenységre.

Gyakori az interieur. Rendszerint emberi alakkal, vagy alakokkal benépesítve. E kor polgárságának tájképe a szoba, hiszen életét a polgár ott éli le, ott dolgozik. Nem ünnepélyeken szórakozik, mint az előző korok embere.

Hanyagul könnyed és lendületes festőiség nem igen található a biedermeier képeken Minden a legszigorúbb rendszeretetet sugározza. A férfiak mintaképei a rendesen öltözködő, de nem elegáns, nem is előkelő embernek, a művész pedig az éppen ilyen gondos, pontos, minden aprólékosságot iparkodva festő munkásnak, akitől a széles, részleteket elhanyagoló, vagy erősen kiemelő, tehát átalakító festési mód teljesen távol áll.

A kifejezés eszközeiben ez a festészet különben sem valami gazdag és erős. Új színességet, új festői problémákat nem hozott, sőt e tekintetben az európai múlttal szemben visszaesést jelent. Alkotásai nem sugározzák a nagy festői látás örömét, szenvedélyességét. Lokális színekkel, vonalos felfogásban dolgozik, előbb kirajzol és aztán kifest. Rajzos jellemű, néha már irodalmi ízű, ez a kor az illusztráció elterjedésének kora, de egyúttal a grafikai népszerűsítésnek is: Barabás százszámra rajzolja kortársairól litografiáit.

Feltünő ebben a festészetben az aktok hiánya is. Alig egy-két félénk próbálkozást ismerünk, mert Brocky Károlynak külföldön lejátszódott és más kultúrális élményekből táplálkozó művészetét nem sorozhatjuk a magyar biedermeier festészet termékei közé. Az érzéki gondolatokat felidéző akt nem illett a polgárság erkölcsi világába, csak a kor vége felé villan néhol elő a fellibbentett ruhákkal való kacérkodás.

A tulajdonképpeni tájkép a kor emberét inkább a művészet hagyományain át és nem közvetlenül érdekelte, legfeljebb mint vasárnapi kirándulás, melyben peckesen sétálva vesz részt. A kor elején klasszicizáló külsőségekbe foglalja a tájat, később már romantikus elemek is felbukkannak, várromok, sírhalmok, sötét erdők, siránkozó fűzfák, mint a szentimentalizmus hatékony eszközei.

A kiállítás, amint előre is valószínű volt, felfelé nem emelte a színvonalat. Lefelé annál inkább kiterjesztette, de ez sem volt különösebb kár, sőt hasznos, mert megismertetett olyan művészek festményeivel, akiket eddig Lyka kitűnő művéből csak névről ismertünk.

Az európai művészet szemszögéből nézve, a mi biedermeierkori művészetünk helyi jelentőségű. De nekünk mint újabbkori festészetünk kifejlődésének első állomása mégis jelentős. E kortól kezdve lesz festészetünk kultúránk hatékony tényezője. E kor hozza a művészetet szervesebb összefüggésbe a társadalommal és teszi lehetővé egy sokkal magyarabb és sokkal értékesebb művészet kivirágzását.

Iványi-Grünwald Béla kiállítása Fraenkelnél huszonnyolc festményével olyan friss és állandóan megújhodó erőben mutatta be ismét ezt a kiváló mesterünket, ami az ő korában ritkaság számába megy. Idei nyarának termését sorakoztatta fel előttünk, balatonlellei tartózkodásának ragyogó emlékeit. Ismét megállapíthattuk, hogy Iványi a színességnek kivételes finomságokat elérő mestere, aki ma is fiatal lelkesedéssel éli magát belé környezetének fénytüneményeibe. Ma is könnyedén és virtuóz módon fest, de ez a virtuózitás nem egy modornak biztos ismételgetése, mert minden esetben egy erős lelki élmény áll mögötte.

Virágcsendéletei, balatoni tájai, vagy kertjének részletei egyforma mély hatással van reá és ezt a gyönyörködést biztosan ülteti át a mi lelkünkbe is. - Iványi-Grünwald nem az erős hangsúlyok mestere. Lénye választékosan finom, tartózkodó, derűsen álmodozó. A magyar naturalizmus hagyományaira támaszkodik, de mindig átalakítja, választékosabbá és elfinomultabbá teszi a közvetlenül felvett benyomásokat.

A régi olasz mesterek kiállítása a Nemzeti Szalonban, melyet magángyűjteményeink anyagából Petrovics Elek kitűnően állított össze és rendezett, arról tanúskodott, hogy mai gyűjtőink ezen a téren is becsületesen megállották helyüket. Az összegyűjtött anyag túlnyomó részében az utolsó három-négy évtized vásárlásaiból származik, amidőn a régi olasz festmények ára a világverseny következtében igen magasra emelkedett.

A legelsőrangú alkotások olyan nagy árakon cseréltek gazdát, hogy azok megszerzéséhez néha fantasztikus áldozatok szükségesek. Vagyoni viszonyaink szempontjából a mi műbarátaink távolról sem vehették fel a versenyt a Nyugat és Amerika pénzfejedelmeivel. Így az általuk gyűjtött műtárgyak között meglepően kiemelkedő alkotások nem igen akadnak, de dicséretükre váljon az, hogy gyűjtésük színvonala egyáltalán nem válik szégyenükre.

Mindenesetre örvendetes, hogy a kiállításon közönségünk megismerkedhetett olyan kiváló festményekkel és kisplasztikai tárgyakkal, amelyeket máskülönben nem igen tud megközelíteni. A trecento korától egészen a XVIII. századig az olasz művészet minden kora felvonul előttünk, sok esetben valóban múzeális értékű művekkel.

Két markáns gyűjtői egyéniség bontakozik ki előttünk a kiállításon. Az egyik Delmár Emil, akinek kisplasztikai gyűjteménye európai viszonylatban is elsőrangú és néhai Lederer Sándor, a felsőolaszországi és velencei művészet egykori kitünő tudósa, akinek együttesen kiállított gyűjteménye útmutatásul szolgálhat bárkinek is arra, hogy közepes anyagi eszközökkel is milyen kvalitásosan lehet gyűjteni.