Nem volt kialakulva a színház adminisztrációja sem, folytonos kísérletezések nyugtalanították a színészeket. Nem volt arravaló műsor, a Nemzeti Színház rászorult a vidéki társulatok műsordarabjaira, amíg lassankint ki nem alakult a kor jobb íróinak műveiből, a kor külföldi drámaterméséből saját műsora. Nem volt kritika, amit egy egykorú sajtóban mint kritikát olvasunk, az Bajza és Vörösmarty kritikusi fölléptéig majdnem kivétel nélkül vagy ködös ömlengés vagy haszontalan okvetetlenkedés, de mindkét esetben a hozzáértés és kritikai műveltség teljes hiányával.

És mindehhez olyan közönség, mely most tanult színházba járni s csak csírái voltak meg benne a színházlátogató számára is nélkülözhetetlen különleges műveltségnek. Számra is kevés volt, minduntalan új darabokat kellett hozni, ritka volt az a darab, amely nyolc-tíz előadásig jutott. Mekkora munkát rótt ez a színészekre, mennyire készületlenek voltak az előadások, mennyire nem lehetett szó összjátékról, azt el lehet képzelni. A szerep-nemtudás miatti panaszok folyton ismétlődnek ez idők sajtójában.

Rédey nagyon érdekesen, minden felkutatható adat felhasználásával mondja el ezeknek a kűzdelmes időknek a történetét. Pozitív módszer szerint dolgozik, a tényeket sorolja fel élénk előadásban. A színháztörténetnek sokkal nagyobb nehézségei vannak, mint az irodalom vagy művészet történetének. Ezek alkotásai megvannak, rendelkezésre állnak. Amit a színész alkotott, elillan s csak halvány emlék-foszlányai maradnak meg kortársak kritikáiban vagy emlékezéseiben. S ezek sem mindig teljesen megbízhatók: akik feljegyzeték, maguk is bennük éltek a kor áramlataiban. A történetíró föltevésekre és kombinációkra volna utalva s Rédey pozitív módszere ezeket kizárja.

Nyilván ezért olvasunk könyvében aránylag olyan keveset a színház játékmódjáról, az egyes színészek játékstílusáról s ezért kapunk csak vázlatos színészi jellemrajzokat olyan nagyjelentőségű színészekről is, mint Laborfalvi Róza, Egressy, Megyeri, Lendvay Márton. Aligha ártott volna a könyvnek, ha legalább Bajza és Vörösmarty kritikáiból és Szigligeti nagyon érdekes színész-arcképeiből vett idézetekkel legalább némi képet kapnánk belőle arról, hogy miképpen játszották főbb szerepeiket azok a színészek, akikről Rédey példás lelkiesmeretességgel közöl minden felkutatható adatot.

Egy színház történetéhez hozzátartozik az is, hogy miképpen játszanak benne. Szívesen olvasnók annak tisztázását is, legalább a lehetőség határain belül, hogy milyen kapcsolat volt a Nemzeti Színház és a bécsi s a teljesen tőle függő pesti német színházak műsora és jétékstílusa között. Színészeinknek a színházunk vezetőinek mondhatni kizárólagos példaképe a bécsi színészet és színház volt s alapos a gyanú, hogy a műsor túlnyomó részét onnan vették s színészeink, ha jártak, odajártak iskolába. A színészek anyagi és társadalmi helyzetéről, az írókkal és a polgári világgal való viszonyáról is keveset szól a könyv, pedig ez sem volna érdektelen a mai olvasó számára.

Rédey végigvezeti a Nemzeti Színház történetét a szabadságharc és az abszolutizmus viszontagságos évein át egészen 1884-ig, amikor megnyílt az Operaház és a dalmű végleges kiválásával a Nemzeti Színház teljesen az irodalom színháza lett. Gazdag adat-anyagából szemléltetően domborodik ki a fokozatos fejlődés, a színészi játék művészi kiteljesedése és a műsor függetlenedése. Nagyon jó, ahogy megmutatja a hagyomány folytonosságát, ahogy az egyik nemzedék kezet fog a másikkal. Stílus, világnézet, műveltség, anyagi és szellemi eszköz változik, de a lélek azonos marad.

Rédey konzervatív szellemű történetíró módszerében és stílusában is. Magatartása tárgyával szemben a kegyeleté, át van hatva tárgya nemzeti fontosságának tudatával, ma is érvényesnek tartja a Nemzeti Színháznak azt a hivatását, amit annak idején az alapítók hirdettek. Ennek megfelelően stílusa is a maga közvetlen, pátosznélküli egyszerűségében kegyelettől áthatott s nem hiányzanak belőle olyan mellékzöngék, amelyek a Nemzeti Színház első, legfontosabb korának biedermeyer stílusát idézik.

Ezt, tapintattal alkalmazva, különös vonzóerőt ad előadásának. A múlt hibáiról, egyes szereplők botlásairól és tévedéseiről kíméletes finomsággal szól s érezhető örömmel számol be mindarról, ami jó volt s haladást jelentett. Szerénysége eleganciát ad magatartásának és stítlusának, adatait, tényeit állítja előtérbe, a saját személyével az árnyékban marad, de éppen ezzel teszi magát rokonszenvessé az olvasó előtt.

Nagy érdeklődéssel várjuk műbe második kötetét, amely 1884-től a centenáriumig fogja vinni a Nemzeti Színház történetét.