Háboru utáni vezetőembereink közül alig egy-kettő mutatja a képességek „értékállandóságának” olyan és annyi jelét, mint Imrédy Béla, aki utolsó két megnyilatkozásával – amint kifejezte magát – „a részvénytársasági formában működő közérdekű nemzeti intézmény” és a magyar társadalom irányitására való hivatottságát egyaránt igazolta. A két beszédre gondolunk, az egyikre, melyet Wekerle Sándorról s a magyar gentlemanlyke fölfogásról s a másikra, amelyet a Nemzeti Bank közgyűlésén pénzügyi politikánk további vezetésére nézve mondott.

A két beszéd két, egymástól egészen különböző eszmeterületeken mozgott ugyan, de ugy érezzük, bizonyos belső összefüggések vannak a magyar lovagiasság e klasszikus értelmezése és a bankpolitikában követett szellem között. Nemcsak azt a lovagiasságot értjük rajta, amellyel Imrédy azon külföldi tényezők felé tisztelgett, amelyek a pénzügyi ellenőrzés alól való felszabadulásunkat eredményezték, vagy amellyel a hazai társadalom minden rétege felé meghajtotta magát, amiért annyi megértéssel fogadták „a sokszor jogos egyéni és csoportérdekek korlátozását jelentő” devizagazdálkodás nehézségeit, hanem azt a sajnos, ma nem igen divatos őszinteséget is, amellyel bejelentette, hogy a belenyulások és korlátozások korszakát még távolról sem tekinthetjük lezártnak.

Mindenki más talán vigasztalóbb szavakkal s több cukorral behintve tálalta volna föl ezt a bejelentést, amely így kategorikusan véget vet a reménységnek, amelyet a szabadabb gazdálkodás rendszeréhez való visszatérés dolgában sokan, mi magunk is, tápláltunk.

Mégis kaptunk némi vigasztalást is a Nemzeti Bank elnökétől abban a kijelentésben, hogy az eddigi „jogos egyéni és csoportkérdéseket korlátozó” rendszer fönntartása nem jelenti egyuttal azt, hogy az előttünk álló uj feladatokkal együtt uj megoldási lehetőségek ne volnának találhatók. A bank elnöke mindazt, ami az utolsó hat év folyamán történt, nem a válságos idők átmeneti, tehát nem ideiglenes természetű intézkedéseként fogja fel, hanem, amint mondta, az alapozás munkájának, amelynek köszönnünk lehet, hogy a „lidércnyomásként ránk nehezedő időkből kijutottunk, hogy devizakészleteink megerősödtek, és hogy államháztartásunk egyensulyozott helyzetbe került”.

Az alapozás munkájának e bevált módszereihez való ragaszkodásban látja ennélfogva Imrédy továbbra is az egységes pénz politikájának és a fizetési mérleg egyensulyának biztosítékait, amelyekhez tehát változatlanul ragaszkodik, habár némi koncessziókra való hajlamosságot mégis elárul azzal a kijelentésével, hogy „ugyanakkor azonban kerékkötőnek nem szabad lennünk”. Ez másszóval azt jelenti, hogy a már megszerzett és nehezen kiépitett alapokon a gazdasági és szociális haladásnak megfelelő program felépitésének lehetőségét is elismeri s ezzel bankpolitikáját összhangba hozza azzal a kormányzati politikával, amely a termelés fokozásával és az alsóbb néposztályok szociális helyzetén való rendszeres javitással akar operálni, nem utolsó sorban pedig gátat emelni az elé az agitáció elé, amely könnyelmű ígéretekkel próbál és sajnos, tud is magának hiveket szerezni.

Csakhogy – s ez az, amiben az egyenes beszédű gentleman magyar államférfiu és gazdaságpolitikus jellemére ismerünk. Imrédy Béla minden divatos, népszerüség hajhászó közéleti emberünktől különbözik, egész mellel áll elébe a meggondolatlan, felületes vagy éppen lelkiismeretlen agitációnak, amikor tiltakozik a minden realitás nélkül való igérgetések, a levegőbe való puffogtatás, a hiu ábrándok felkeltése, a nagyhangu programok ellen, amelyeket már jó előre azzal a szándékkal fogalmaznak meg, hogy azonnal elfeledjék és eltemessék, mihelyt, ha nem is módjuk, de legalább alkalmuk nyilik megvalósitania azoknak, akik a hordó tetejéről hirdetik.

Az „eine Fahrt ins Blaue” szállóigévé vált attól a perctől fogva, hogy Imrédy kimondotta s sokakban máris meginditotta azt a szükséges józanságot, amelyet egy tetszetős agitáció mérge egyidőre elaltatott. És ezt annál inkább, mert a Nemzeti Bank elnöke ugyanakkor, amikor az üresen járó malom kelepelése ellen tiltakozott, azt tette hozzá, hogy a magyar gazdasági élet minden tényezője kész vállvetve résztvenni a lehetőségekkel számoló szociális program megvalósitásában, mert tudja, hogy az áldozatok, amelyeket vállalni kell, nem jelentenek holt terheket, hanem bőven gyümölcsöző befektetést.

A Nemzeti Bank vezérének közgyülési beszédében ez az a kiemelkedő pont, amelyre a közvélemény leginkább felfigyelt, s amely nyilván olyan kezdeményezéseket is jelez, amelyeket talán már a közel jövőben konkrétebben fogunk megismerni, s amelyek alkalmasoknak látszanak arra, hogy végre megnyugvást keltsenek azokban is, akik még nem vesztették el egészen a fejüket s többre becsülik a józan tetteket a kótyagos igéreteknél.

Talán itt be is fejezhetnénk azt a rövid méltatást, amelyet Imrédy beszédéről elmondanunk kellett s eltekinthetnénk mindattól, ami a beszédben van Zeeland jelentésével kapcsolatban arra vonatkozott, vajjon nem érkeztünk-e el a kereskedelmi és fizetési forgalom terén fennálló megkötöttségek lebontásához. Arról a helyről, amelyen Imrédy áll s arról az alapról, amelynek meggyőződése szerint eddigi eredményeit köszönni véli, a Magyar Nemzeti Bank elnöke nem mondhatott egyebet, mint amit mondott.

Azt, hogy amig a nagy piacok kereskedelempolitikai és devizagazdálkodási problémái nem nyernek megoldást, egy kis ország helyzetének gyökeres és átfogó rendezése el nem képzelhető, s hogy ennélfogva a kezdeményezésnek a nagyhatalmak részéről kell történnie. Mi ugyan, egész gazdaságpolitikai elképzelésünk és beállitottságunknál fogva a kis államok kezdeményezésétől is sokat várnánk e problémák megoldása tekintetében, sőt nem idegen számunkra az a felfogás sem, hogy talán a kis államok érdekei indokolják leginkább a nemzetközi kereskedelem kötöttségeinek leépitését.

Mégis, legalább a következetességet s az egyszer elfoglalt állásponthoz való ragaszkodást meg tudjuk érteni és tisztelni is a jóhiszemüséget és a meggyőződésben való kitartást, nem is szólva arról, hogy maga van Zeeland is a nagyhatalmaknak szánta a kezdeményezés nehéz problematikus sikerü munkáját. Ha most a Magyar Nemzeti Bank elnöke a kellő óvatossággal nyul ehhez a kérdéshez is, csak azt bizonyitja vele, hogy a fundamentumot, amelyet évek óta tartó nehéz munkával épitett, nem egykönnyen hagyja el, különösen, amikor most már épiteni akar reá. Épiteni annyit, amennyit ez a fundamentum megbir s ami minden lehet, csak éppen légvár nem.