Pyrker maga is költő volt. Hőskölteményeket írt a Goethe előtti német költők, Voss modorában, hexameterekben és görögös kifejezésekkel, olyan költő volt, mint deákosaink, csak németül költött. Tunisias címen megénekelte V. Károly tuniszi hadmenetét; az eposzi machinériát merész újításként a halottak szellemei képviselik ebben a költeményben, Habsburgi Rudolf, Mohamed, Attila. Következő eposzában Habsburgi Rudolfot énekelte meg, a halottak közt itt nagy szerepet játszik egy Drahomira nevű cseh királynő. Miután első két eposzában megadta a tiszteletet az uralkodócsaládnak, következő műveiben Isten felé fordult, a Perlen der heiligen Vorzeit-ben az Ó-szövetség, a Bilder aus dem Leben Jesu-ban az Új-szövetség és a Legenden der Heiligen-ben a keresztény egyház nevezetesebb eseményeit szedte hexameterbe.

Művei közül a Perlen der heiligen Vorzeit 1821-ben jelent meg. Magyarországon az egri egyházmegye papjain kívül valószínűleg senki sem vett volna róla tudomást, ha Kazinczynak nem támad 1830-ban az az ötlete, hogy lefordítja magyarra. (Utána még ketten lefordították.) "Éjjelem-nappalom a Gyöngyöké", írja Szemerének, "sietek vele, hogy novemberben nekem pénzt hozzon, amire nagy szükségem van." Kazinczy ugyanis, az ancien régime embere, az írói pénzkeresést csak mecénással kapcsolatban tudta elképzelni.

Nagy pénzzavarában lefordította a Szent Hajdan Gyöngyei egy részét, azt elküldte bírálatot kérve az érseknek, aki, mint várható volt, fellelkesedett és felszólította Kazinczyt, fordítsa le az egészet, ő magára vállalja a kiadás költségeit, a példányok után befolyó haszonról lemond Kazinczy javára. Ez volt az a pénz, amit Kazinczy novemberre várt. A lefordítást nem vette túlságosan komolyan, ezért nem is fordította versben, hanem egyszerűen prózába tette át a hexametereket. Valószínűleg úgy érezte, hogy egy hosszú és oly áldozatos írói pálya végén ennyi megalkuvást még elnézhet magának és mások sem fogják szemére vetni.

A Gyöngyök megjelentek, de megjelentek a Kritikai Lapok is, az első magyar kritikai orgánum, amely Bajzáék kezében csakhamar félelmes irodalmi fegyverré vált. Mindjárt az első szám G. jelzéssel éles támadást hozott a Gyöngyök írója és fordítója ellen. A fordítónak szemére hányták, hogy verset prózában fordított és szemére hányták, hogy magyarra fordította egy olyan ember művét, aki nem restel magyar főpap létére németül verselni.

A bírálatban több olyan mozzanat volt, amit az ancien Kazinczy már nem érthetett meg. Nem értette, hogy a fiatalok nincsenek megtisztelve, nem érzik át annak a sorsdöntő fontosságát, hogy az egri érsek,  ha közvetve is  de belékeveredett a magyar irodalomba. Nem, a fiatalok ezt nem érezték, sőt bizonyos fojtott jakobinizmussal csak annál erősebben támadták, mert főrend volt; nem röstellték kifejezni fájdalmas iszonyodásukat, hogy egy ember, aki a magyar földből oly nagy jövedelmet húz, mint az egri érsek, mégis a német literatúrát műveli, ha nem is gazdagítja. Ez az intranzigencia volt a másik dolog, amit Kazinczy nem értett.

Hiszen egész munkás életét a magyar nyelv ápolásának szentelte, neki igazán lett volna joga érzékenykedni ebben a tekintetben,  de hát szabad ekkora lármát csapni azért, hogy valaki németül ír? hát ezentúl csak magyarul szabad írni Magyarországon? Ez a fanatizmus mélységesen megdöbbentette, a forradalom szele megcsapta egy pillanatra és fejveszetten írta, németül, a német Rumy Károlynak, hogy szinte szégyeli most már, hogy magyar.

A harmadik és legmegdöbbentőbb dolog a kritikai attitűd volt. Egy kör, amely legalább is látszat szerint barátjának mondja magát, most nemcsak a háta mögött gúnyolódik és áskálódik, mint ahogy ő, az ancien régime embere szokta, hanem nyíltan is kiáll: ez hallatlan barbarizmus, a csiszolt erkölcsök lábbal tiprása. Legalább megmutatták volna a kritikát, mielőtt megjelentették,  írja szét az országba levelezőinek. Mert Kazinczy minden fontosabb dolgot legalább három levélben megírt, a levelek szószerint egyeznek ilyenkor.

Bajza és Schedel mosolyognak Egy újonnan szervezett nagyfeszültségű irodalmi élet első exponensei ők, tudják jók, hogy komoly kritika nem volna lehetséges, ha baráti alapon kezelnék az irodalmat. Az öreg már kissé szenilis, gondolhatja magában a nagyon fiatal Schedel, aki általában türelmetlen Kazinczyval szemben, már előzőleg leveleiben nagyon megleckéztette, mert a grafomán Kazinczy állandóan javítgat kiadás alatt álló versein, ami a filológus, szövegimádó Schedelt mérhetetlenül kihozza sodrából és a verseknek sem használ.

Bajza és Schedel talán azt is sejtik már, hogy a kritika idővel sokkal többet for ártani, mint használni, mert sokszor a kicsik, a mellőzöttek, a terméketlenek és a tehetetlenek szabad vadászterülete lesz, ahol kiadhatják majd az alkotók ellen érzett gyűlöletüket. De ők maguk fanatikusak, a kritikában is és nem ismernek kíméletet.

Csak legalább azt tudnám, ki az a G?  tűnődik Kazinczy. Első pillanatban Guzmics Izidorra gondol, az egyetlen G. betűvel kezdődő íróra, a derék bencésre, leghűségesebb levelezőjére, aki leveleiben ma már érthetetlen kokettériával Kazinczy "barnahajú kis barátjának" nevezi magát. De Guzmics természetesen nem írhatta. A G. betű ravaszan Schedelt rejtette, Schedelt, a tüzes magyart, aki később, már Toldy-korában, nagyon röstellte fiatalkori hevességét és meg is rótta érte Schedelt, nem árulva el a gyengébbek előtt, hogy ő maga volt az.

A szervezők és bírálók eme szaporanyelvű gépfegyverkopogásába azután belemennydörgött a költő, Vörösmarty. Két epigrammát is írt. Pár sor, de természetesen sokkal súlyosabb, mint Kazinczy, Bajza és Schedel egész polémiája és levélváltása. A Kritikai Lapok első számában jelent meg az első:

Merre van a te hazád, vendégszózatnak írója?
Kevés-e áldozatod és kik az isteneid?
Bujdosol és nem fogsz, boldogtalan, érni hazába,
Akit imádsz, bálvány, füstbe megy áldozatod.

Azután a kritikai Lapok egy későbbi számában megint visszatér a tárgyra:

Még egyszer, te nekünk nem kellesz, nagynevű író;
Nem vagy az embereké, nem vagy az isteneké.
Embereké nem, mert nincs honnod semmi hazában;
Isteneké nem: mert két hitü, két szivü vagy.

Nem tudjuk, a költemények Pyrkerre vonatkoznak-e, amint Gyulai Pál állítja, vagy Kazinczyra, amint Váczy János sejti; de ha Pyrkernek szól, akkor is jutott mennydörgéséből Kazinczynak is. Kazinczy az epigrammát egy szóval sem említi leveleiben. Pedig ő különösen kellett, hogy értse, mit rejt ez a görögös zengés, micsoda költői nagyságot és micsoda ítélkező fanatizmust. Az aurórások közül Vörösmartyval volt a legkevésbé jóban; fennmaradt leveleik szűkszavúak, hivatalos dolgokra vonatkoznak és félreérthetetlenül fanyar a hangjuk.

Kazinczy nem hagyhatta szó nélkül a szörnyű epigrammát és amikor válaszolt a romantikusoknak, támadása elsősorban Vörösmarty ellen irányult. Talán érezte, hogy a többi mind csak járulék, szükséges, de eltemeti őket az idő, mint őt is; de Vörösmarty! itt van az ember, aki ő nem lehetett és egyik kortársa sem, aki avulttá tesz minden előtte élőt és önmagára vonja a kor minden fényességét.

Mert Kazinczy válaszolt. Amint múltak a hetek, ingerültsége nem csillapodott, inkább növekedett. Ingerelte az aurórások barátiatlanul tárgyilagos, tréfát és alkuvást nem ismerő fanatizmusa, amely mögött az irodalmi jakobniumus dermesztő levegőjét érezte: "Párizsban a júliusi nagy napokról" ír Bajza Kazinczynak, amikor az szelídebb hangra inti. Barátai, Dessewffy, Guzmics buzdítják, uszítgatják és maga mögött érzi az Akadémiát. Elutazik Pannonhalmára Guzmicshoz és visszaérkezve néhány nap alatt megírja válaszát: Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra.

Részletesen, aggodalmas lelkiismeretességgel, mint akinek tanúságot kell tennie nagy dolgok felől, leírja a gőzhajót, amelyen útnak indult. Az utasok úgy összeborultak, mintha óceánátkelésre indultak volna. Különösen az éktelenül magas, árbocokkal támogatott kémény ragadta meg Kazinczy figyelmét. Azután jött Kazinczy és Guzmics találkozása: "s a barnahajú kis barát rohant fehérhajú kis barátját megölelni a grádicson."

És végre a 44. lapon a virágok közt a kígyó. Elmondja, hogyan vacsorázott Esztergomban Rumy Károllyal és szóba került, hogy a Kritikai Lapok egy nagy férfit "szemtelen vadsággal" támadtak meg, mert munkáit "nem a készülgető, hanem a kész nyelven írta." Azután minden átmenet nélkül kijelenti:

"S nem pirulok megvallani, hogy a párducos Árpád tömjénezőitől végre borzadok, s szégyellek tekintetni társoknak. Én nem tudom, az a becsületes ember mit véthete oly nagyot az istenek ellen, hogy ezer esztendeig csendesen fekhetvén sírjában, most onnan minden által felrángattatik, a ki elhitette magával, hogy hexametert pörölyözni, s valami olyanformát, mint az Éposz, összefirkálni ő is tud."

Az emberek nem látták tisztán, kire gondol. Árpádról csak ketten írtak, Vörösmarty és a derék Pázmándi Horváth Endre, a plébános, aki magára is vette és csodálkozott, mert hiszen éppen a leírt út alkalmából barátkozott össze Kazinczyval, aki nagy szeretettel is ír róla néhány lappal odébb. De Vörösmarty is dícséri néhány lappal odébb és a leveleiben kijelentette, hogy nem őrá gondolt.

Természetesen Vörösmartyra gondolt.

Ez volt Kazinczy útja és harca. A rossz utakon nemsokára visszatért hazájába és okos, kaján és Kazinczy maradt az utolsó pillanatig. Tragikus halálát a Kölcsey-beszéd őrzi a tudatban, "mint századok előtt, a nyugati tenger partjain egy más hazának fia  Camoens...", éhező gyermekek közt. Szörnyű kép és azt hiszem, romantikus túlzás. Az utolsó pillanatig levelezett, a szegénységet könnyen viselte, olyan volt, mint egy igazi író, mint egy XVIII. századi író, akit csak éppen magyar volta és a nemesi életforma tartott vissza attól, hogy olyan legyen, mint londoni és párizsi udvaronc és nyomorgó kartársai.



[*] (A második epigrammát Kazinczy már nem érte meg. Néhány nappal a Kritikai Lapok II. számának megjelenése előtt halt meg.)