Henri B. versét szerette legjobban. Jellemző! ezt:

Emléke bennem rég nem él,
Emlékem tőle nincs egyetlen stb.

A "hiú" szót kétszer vastagon aláhúzta. Később is sokszor emlegette, hogy ez volt Bogának kedvenc verse és egyszer le is diktálta nekem az egészet.

(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)

Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [*] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.

Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele. A lila pongyolában van, panaszkodik, hogy milyen szép és csodálatos volt  és ez neki kellemetlen, mert azóta már többen is felkeresték, Molnár, Bródy stb. és ő érzi, hogy csalódnak azokhoz képest, amiket én beszéltem, hagyjam ezt abba. Kérdem tőle, igaz-e, hogy nem engem szeretett, hanem egy barátomat. Bólint, hogy igen, de azzal a kacér gonoszsággal, amivel kínozni szokott, hogy ne higgyem el. Erre faggatni kezdtem. Hát akkor miért mondtad mindig, de jó, de boldog vagyok  ugye, mindig mondtam, hogy hazudsz, alakoskodsz? mosolyog.

Egészen bizonyos, hogy halálosan szeretett. Tegnap vagy 300 levelét olvastam, amiket B.-néhez írt. [*] Irtózatos golgota volt az élete, névtelen szomorúság és rémület  nem tette boldoggá, hogy mohón vágynak rá sokan, félt a vágytól, mást akart


November 23.

Egyedül, otthon, a lakásban, ahol meghalt. Úgy zokogok, mint egy tébolyult. Mi lesz velem? Nem lőhetem főbe magam, pedig ha van még boldogság a számomra és van remény: annak a pillanatnak a reménye csak, amikor érzem majd: most vége. De nem lehet, a kisfiam miatt, akit oly rettenetesen sajnálok, hogy nem tudok meghalni. Undorodom ettől  vidámság nélkül lenni, egy egész életen át! nekem, aki ismertem a pogány örömet és vidámságot. Szörnyűeket álmodtam ma, ó, szörnyűeket. Gyilkosságot és tébolyt.

November 23.

Álom:

Kezdődik valami különös, békés érzéssel. Már végleg el vagyunk válva és én kezdek beletörődni. Ő zavarosan és hevesen és romantikusan hagyott el, valami nagy szerelem miatt, amivel maga sem volt tisztában. Most nagyon szegényen és nyomorultan lakik valami rettenetes helyen, nekem nem árulja el a lakcímét.

Együtt vagyunk K.-val és beszélgetünk, én bús és nyugodt vagyok, cigarettázunk. Egyszerre jön valami, egy ember, félrehívja K.-t. K. félremegy vele beszélni, én nyugodtan várok, tudom miről van szó. Visszajönnek és abban a hitben, hogy én nem tudom miről van szó, K. idegesen befejezi a mondókát: "Hát kérem, mondja meg őnagyságának, hogy most nem lehet  nagyon el vagyok foglalva... irodalmi dolgok és család... majd máskor."

Az ember hajlong és el akar menni, én visszaintem és hangosan, de lassan és nyugodtan ezt mondom neki: "és mondja meg ezt is neki: én izenem, hogy ha majd túl lesz ezen a csalódáson és túl lesz minden szerelmen és egészen szegény és egészen nyomorult és öreg lesz és elhagyatott, ne haljol meg, hanem jöjjön vissza hozzám és ne féljen több semmitől"  könnyek öntenek el és felébredek.

Ó, rettenetesen szánom őt! édes, szegény, naiv gyermekemet! ó, hogy elhanyagolta magát! ó, hogy bízott! ó, milyen együgyű volt! ó, hogy el van hanyagolva!

Ó, ahogy hazajöttem Besztercebányáról és a vasúton az egész út alatt  - emlékszel-e? - kihajoltam az ablakon és dúdoltam a vonat kattogására: "drága kicsi párom, édes bogaram" és csodálatos volt ez a hangulat! arra gondoltam, hogy újjá kell születnem  és milyen kimondhatatlanul bús és szelíd volt ez az érzés  és tartott hosszan, még akkor is, mikor megérkeztem és gyalog hazaindultam a csomagommal, dúdolva, végtelen bánattal a szívemben. Lent a házban harmonikát vettem a fiamnak.

Csöngettem a liftért és akkor találkoztam Békeffynével, a házmestertől jött, lesütött szemekkel és legörgített szájjal. nem mertem kérdezni, mi az és mikor azt mondta "a Boga nagyon beteg", nem válaszoltam, halálos nyugalom fogott el, szótlanul mentünk fel. Ült az ágyban és én odamentem és azt mondtam "Boga! nincs baj  te csacsi, itthon vagyok!" és mosolyogtam és olyan édes és meleg volt a hangom, az a hang volt, amit tőle tanultam. És ő szorongatta a kezem és remegett és nevetett és csak annyit tudott mondani "csakhogy...", "csakhogy..." (itthon vagy).

Ez utóbbi tintával írt feljegyzéseket közbül megszakítják sebtiben feljegyzett kroki-témák és utána másfél hónapig szünetel a napló-jegyzés. Még egy cikk-téma van pár sorral odavetve, utána pedig:

1919. január 13.

Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.

Tegnap este megkértem őt (mert már régen nem álmodtam róla), hogy ezen az éjszakán jelenjen meg álmomban. Megjelent és sokáig voltunk együtt  nevettünk és beszélgettünk. Még mindig a válásunkról beszél, de már érzem, hogy nem ragaszkodik hozzá, meg hagyja győzni magát.

Ebben a feljegyzésben csaknem szóról-szóra benne van jóval később megírt "Halott" című versének minden mondata, gondolata.

Vasárnap, 1919. január 20.

K. S.-sel találkoztam. Álmát beszélte el. Bogával ültek és ő nem merte kérdezni tőle, tudja-e már, hogy meghalt. De ő maga mesélte aztán K. S. kérdésére, hogy jó-e így, azt mondta, hogy igen jól érzi magát.

Ma délután kint voltam a temetőben. Sokáig néztem a sírt: milyen furcsa, hogy olyan közel van hozzám, ha a szobában ülnénk együtt, se lehetne közelebb. És milyen rettenetes, hogy mégis nincsen itt: az a szétomló massza, ami itt szörcsög alattam, mert ő, ez bizonyos  és mégis... hiszen ez volt ő, én istenem, ez a szurtos pép, ami koponyájában szikkad, mint romlott tejfel elhanyagolt csészében  hiszen ez volt az a valami, ami életet és halált megértette és indulat volt és boldogság és öröm és szerelem és félelem és gyötrődés, testi és lelki fájdalom. De hát nem őrültség és tévedés akkor minden szenvedésünk?

Ó, igen  élet és halál  mind a kettő rettenetesen rossz  egyik a másik miatt iszonyú. És csak a két rossz között választhatunk. De ha rossznak érezzük mind a kettőt  mi hát a jó, amihez viszonyítjuk, amikor rossznak nevezzük, mi hát az Abszolút  hiszen a rossz negatív fogalom? Egészen bizonyos, hogy van egy harmadik állapot.

Itt most két és fél oldalnyi feljegyzés következik megírandó krokikról, cikkekről.
A következő naplójegyzet csak három hét múlva:

1919. február 10.

Most már értem, milyen hazugságban élek, mert járok és beszélek és végzem a dolgom és pirulnom kellene, mert minden szavam hazugság, hiszen le kellene feküdnöm és meghalnom.

Ködös utcán  egyszerre szembejön a halott.

Én szelíden és nyugodtan  ugye most megyünk?

A feljegyzések itt hosszú időre megszakadnak. Ideges, apró jegyzetek következnek különböző tintával és ceruzákkal, a hevenyészve. Ilyenek akadnak: "Nem érzem magam felmentve attól, hogy jó legyek az emberekhez, azzal, hogy jó vagyok az emberiséghez"  azután: mintha egy-egy mondattal akarná a naplója témáját folytatni, egy oldalon át dátum nélkül rapszodikus ceruzasorok vonásokkal elválasztva:

Nem lehet, hogy nem látom többé.

Vasúton visszafelé menni a folyósón = emlékezés.

Nő halála az igazi halál.

Hogy tetszik neked odaát?

Szúrnak a szavak.

Kinek mondom el  tervek, kit érdekel a fájdalmam  csak őneki mondhatnám el.

Reggel fél nyolckor a végtelenségig.

Életfogytiglani fegyházára ítéltek a fájdalomnak azon a reggelen.

Óriási színpad - oltár - temető - jegenye - hegedű - őszi eső -  könny.

Bátorság, szegény nyomorult vándor, bátorság. Elhagytad a boldogság Aequatorát  most hó és jég körülötted és a végtelen, reménytelen éjszakát kísértetekkel rémíti az északi fény. Hő és jég kívül és hő és jég a szívedben  bátorság, rettenthetetlen hajós, tovább! Emlékszel-e mit mondtál magadnak egykor? "Ha az, amit léleknek tudsz magadban, véletlenül nem beléd, élő és mozgó tömegbe kerül vala, hanem egy darab kőbe az utca kövei közt  annak a kőnek meg kell vala mozdulnia."

1919. október

És ne felejtsd el soha azt az estét, a pár hónappal a halála után mikor vártál, egyedül, a kapunyitásra és az ég felé fordítottad az arcod  örök mozdulata a fuldoklónak  és az ég az ő arca volt.