Szabó Zoltán könyve - Cserépfalvi

A Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat legutóbbi kötetét Szabó Zoltán írta. Tardi helyzet című első könyve indította meg tulajdonképpen a ma már divattá dagadt új társadalomtudományi áramlatot, Illyés Gyula Puszták népé-vel egyetemben. A Tardi helyzet óta nagyon változott a közvélemény-szemlélet az ilyen munkák irányában; társadalom-ébresztő szerepüket a közönségsiker mellett a hatóságok heves érdeklődése is jellemzi. Maga Szabó Zoltán is sokat fejlődött és változott első könyvének megírása óta  a Cifra nyomorúság egyike a legérettebb és legkomolyabb szociográfiai műveknek az utóbbi idők irodalmában.

A tág értelemben vett palócvidék a Cifra nyomorúság tárgya, a Börzsönytől a Hegyaljáig nyúló hegytövi táj átmeneti világa. Eddig nem sokat foglalkoztak ezzel a vidékkel ; kevéssé volt érdekes, kirívó dolgokat alig rejteget, ritkán történik rajta valami nagyon nevezetes, a török idők végvidéki korszaka óta kiesett a történelemből is. Pedig a szociográfus számára éppen átmeneti és eseménytelen mivolta miatt lehet érdekessé: ezen a tájon föllelhető úgyszólván minden magyar társadalmi képlet, s háborítatlanságukban jobban meg lehet figyelni a fejlődés irányát és eredményeit.

Szabó Zoltán a szükséges történelmi és emberföldrajzi alapvonásokból indul ki, s elemzésében végigmegy a tájnak és embereinek minden jellegzetes megnyilvánulásán. Könyve javarészét természetes módon a parasztság kérdéseinek boncolgatása foglalja le; ez ma minden magyar kérdés középponti magja és minden egyéb e köré helyezkedik el.

Tudományos áttekintéssel, szubjektív vélemény és megítélés nélkül beszél a szerző a nagybirtok anyagi és morális nyomásáról, az életképtelen kisbirtokok lassú szétporladásáról, s a mindezeket követő állandó és megállíthatatlan proletarizálódásról. Ezzel pedig, a parasztosztályból való kiszakadással, együtt jár a paraszti életforma és szemléleti mód elvetése. Félig városi munkások, félig paraszti sorban élők, vagy országot járó summások e vidék fiai, de közös jellemzőjük a paraszt-világképtől való menekülés.

S a tragikus a dologban, hogy üres csigahéjként elszáradt régi életformájuk helyett nem jutnak semmiféle új, egységes világnézethez; nincs osztálytudatuk, nem bírják föltekinteni helyüket a magyar glóbuszon, sőt még saját határukban sem, s így sorsuk a tévelygés, erkölcsi süllyedés, gyülevésszé való züllés. A magyar jövendőnek kétségbeejtő képét rajzolja föl szinte szándéktalanul az író, ennek az osztálynak végzetén keresztül: az öntudatra-ébredés csíráit, de adni helyette semmit nem tudtak és nem sári holmi lett a népviselet, úgy kallódik el hordozója, a nép is, magával rántva mindazt, amiről "nemzet" néven szoktak szónokolni.

A salgótarjáni és ózdi iparvidékek tárgyalásánál érdekes képét kapjuk a magyar ipari kapitalizmus kialakulásának és mai állapotának. Ez a kapitalizmus ügyesen hozzáidomult a vidéki feudális berendezkedéshez; munkásai között szociális szempontból dicséretes intézményeket tart fönn ugyan, de útját állja köztük minden önálló, egyéni hangnak, mozdulatnak, szigorú kasztrendszerével még egyéni életükbe, magatartásukba is belenyúl, akár a középkor hűbéres urai. Megadja nekik mindazt, ami elegendő egy megbízható munkás-arisztokrácia kifejlődéséhez, de sem anyagi, sem kulturális téren nem tűr változást, szabad és emberi megmozdulást.