Január 25-ének éjszakáján egész Európa lakossága csodálatos látványban gyönyörködött: megjelent az égen a legfenségesebb természeti jelenségek egyike, az északi fény.

Az északi és déli sarkvidékeken ez a látvány nem kelt különösebb feltűnést, de Európa egyéb részein igen ritka. Utoljára Magyarországon 12 évvel ezelőtt észleltek hasonló jelenséget és érdekes, hogy ugyancsak Január 25-én.

A csillagászok a szokatlan helyen megjelenő északt fényt azzal a Napfolttal hozzák összefüggésbe, amelyik pár nap óta a Nap felületén feltűnt. A greenwichi csillagvizsgáló fedezte fel ezt az óriási napfoltot, amilyenre 1875 óta nem volt példa. A napfolt olyan nagy, hogy derült időben puszta szemmel is jól látható.

A csillagászok számítása szerint kiterjedése három és fél milliárd négyzetmérföld. De még így is csak a Nap félgömbjének alig 3 ezrelékét teszi ki. Ez a napfolt a Nap felső jobbsarkán van és erősen befolyásolja a Föld mágneses tényezőit. Mint az egyik obszervatóriumban megfigyelték a szokatlanul nagy napfolt hatására a mágneses műszerek közül a deklinációi műszer igen erős hullámzást, valóságos „mágneses zivatart” mutatott.

Ez a kilengés olyan erős volt, amilyet az obszervatórium még nem is észlelt. Az erős északi fény és a vele kapcsolatos mágneses zavar természetesen a rádióvételben is zavarokat mutatott. Erős adóállomások elhalkultak, furcsa, eddig még soha nem észlelt zörejek jelentkeztek és erős fading-tünetek mutatkoztak.

Ezek a jelenségek mind a Föld éltetőjével, a 149.450.000 kilométernyire lévő Nappal állanak összefüggésben. Hogy azonban ezeket megérthessük, tudnunk kell arról, hogy mi is a Nap és milyen jelenségek mennek végbe rajta és benne.

Régebben a Napot izzón folyós anyagból álló tűzgömbnek tartották, amelyet izzó gázok vesznek körül. Az újabb vizsgálatok alapján azonban mind valószínűbbnek látszik, hogy a Nap egész tömege magas hőmérsékleten izzó gázszerű anyagokból áll, amelyek azonban különböző hőmérsékletűek és ezért bizonyos rétegezettséget mutatnak.

Legfelül van a legnagyobb hőmérsékletű gázmag, amelyet izzó fémgőzökből álló fénylő burok vesz körül. Ennek a fénylő buroknak fotoszféra a neve, amelyet a Földről világító fénykorona alakjában látunk. A kettő (a gázmag és a fotoszféra) alkotja a Nap főtömegét, amelyet kívülről két további, túlnyomórészben izzó hidrogénből álló gázburok vesz körül. A belső közülük vörös színű és kromoszférának, míg a külső, ezüstfehér színben ragyogót koroná-nak nevezik.

A Nap felszínén megfigyelhető jelenségek közül a napfoltok a legszembetűnőbbek. Sötétebb foltok ezek a Nap fénylő korongján és bár csak csillagászati távcsövön át figyelhetők meg, a nagyobbakat jószemű ember szabadszemmel is meglátja, különösen olyankor, amikor a Nap közel áll a láthatár pereméhez.

A napfoltok száma és nagysága rendkívül változó. Vannak köztük olyanok, amelyek a legnagyobb távcsőben is alig látszanak, de néha olyan hatalmasak, hogy átmérőjük a 250.000 kilométert is meghaladja és helyükön húsz földgolyó is elférne szabadszemmel csak azok a napfoltok válnak láthatóvá, amelyek átmérője legalább 50.000 kilométer, tehát a Föld átmérőjének a négyszerese.

Hogy lényegében mik ezek a napfoltok, azt még ma sem tudjuk teljes bizonyossággal. Mivel azonban határozott összefüggést mutatnak a mágnességgel és az északi fénnyel, feltehető, hogy a napfoltok elektromossággal töltött részek örvénylései, viharai, amelyek úgy hatnak, mint a mágnessarkok.

A napfoltok tanulmányozóinak feltűnt már régen, hogy a napfoltok nemcsak a helyzetüket változtatják, a számuk is változik naponkint, hónaponkint és évenkint. A Nap korongja egészen foltnélküli lehet a napfoltokban bővelkedő napok között. Napfoltos évekre olyan évek következnek, amelyekben csak olykor homályosítja el néhány napfolt a napkorongot.

Végül megállapították, hogy bizonyos ritmus, szabályosság van a napfoltok fellépésében. És pedig van rövidebb, 70 napos és hosszabb 11 1/2 -ed éves szabályos váltakozás (periódus), a napfoltok számának növekedésében és fogyásában.