Párizs, április 10.
Negyvennyolc órával Leon Blum kormányának lemondása után megalakult a Dalaider-kormány. Az uj kormány  összetétele  a népfront-politika bukását jelenti és visszatérést a középpárti polgári kormányzathoz, amelyet a mérsékelt jobboldal is támogat.

Dalaider kormányában a radikális csoportok ismert és a francia közvélemény előtt nem túlságosan népszerű képviselői foglalnak helyet.

A kormány a köztársaság 105-ik kormánya és 19 tagja közül 13 a radikálispárt tagja: Paul-Boncourt szocialista únióját egy minisztere képviselő, négy miniszter a középcsoportok tagja, egy pedig pártonkívüli jobboldali képviselő. Államtitkárokat nem nevezett ki Daladier.

A legfontosabb, hogy Flandin csoportját is képviseli egy miniszter és pedig Reynaud.

A kormány tagjai közül kétségtelenül Georges Bonnet külügyminiszter a legjelentősebb egyéniség. Bonnet az olaszbarát irányzat híve, hiszen része volt a stresai front kialakulásában és ezért bizonyosra veszik, hogy szakít a baloldali külpolitikával, elismeri Abesszínia meghódítását és betölti a több mint két éve üresedésben lévő római nagyköveti állást.

Dalaider eredeti terve, mint ismeretes, az volt, hogy az összes köztársasági erők egyesítésével egy pártokon felül álló kormányt alakítson. A kísérlet azonban kudarcot vallott, éspedig azért, mert a szocialista párt tanácsa éjszakai ülésében megtagadta a kormányban való részvételt.

Blum volt miniszterelnök a sajtónak tett nyilatkozatában kijelentette, hogy azért mondott le, mert a szenátus megtagadta kormányától a kivételes hatalmat, forradalmi helyzetet pedig nem akart felidézni és nem akarta Franciaországot kalandor vállalkozásokba taszítani.

A volt miniszterelnök itt nyilván arra célzott, hogy a kommunisták mindenáron nyilt alkotmányjogi konfliktust igyekeztek felidézni a szenátussal.

Ami a szocialisták további magatartását illeti, a párt elnöki tanácsa hangsúlyozta annak a szükségességét, hogy olyan kormány alakuljon, amely az egész népet képviselje, de nem foglalt el határozott ellenzéki álláspontot Daladier kormányával szemben és a döntést abban a kérdésben, hogy támogatja-e a párt a kamarában a kormányt vagy nem, rábízta a párt képviselőire. Ez a határozat azt jelenti, hogy Daladier nem számíthat feltétlenül és minden esetben a szocialisták szavazataira és ez okból a jobboldalra kell támaszkodnia, ami viszont a kormány politikájának jobbrakanyarodását jelenti.

A kormány lényegében a radikális párton nyugszik, amelyben megvan ugyan a hajlandóság, hogy a jobboldallal együttműködjön, kérdés azonban az, hogy számíthat-e a szélsőjobboldal szavazataira?

Ilyen körülmények között a Daladier-kormány helyzete rendkívül ingatag.