Bocsánat, hogy komoly ügy helyett egy pesti természetrajzi tüneményről írok. Úgy érzem, a város lelke remeg e vízcseppben.

Legyünk őszinték. Nagy dolog az olasz város, olasz táj, olasz művészet, de legnagyobb mégis csak az espresso. Az ember befordul a bárba, a pultkorlátnak dől, un expresso, súgja s a következő pillanatban a kávéfőző szörny sípolni, füstölni, remegni kezd, gőzbe borul, mint egy ókori jósnő. Miféle sötét szavakra készül? Nem készül semmire, a nagy lárma, sípolás, gőz végén pár csöpp remek kávé csurog belőle. Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus.

Néhány hónapja Pesten is van egy-két rokonszenves szörny. Gazdáik olasz mintát utánoztak, gondolván, hogy az ember megáll a pultnál, felhajtja a feketét s megy. A gyors fogyasztás miatt aztán félannyiba kerül, mint a kávéházi.

Több se kellett a pesti embernek. Van újság? kérdezte már a küszöbön. A kávés nagyot nézett, neki csak szörnyetegje van. Ha nincs, van nekem, vigasztalódott a pesti s kihúzott egyet a zsebéből. Aztán jöttek a nők. Egész délutánra. Székek kerültek elő. Szendvics, tészta. Most már bizalmas sarkok duruzsolnak. A pesti ráér, neki szék, asztal, újság, hangulatvilágítás kell. Különösen féláron.

Fényűzés kisszakasszal.