Kiállítások

1938 | Április

A lengyel kiállítás gazdag anyaga a mai lengyel festészetet, szobrászatot, grafikát és művészies szövetkészítést mutatta be.

A lengyelek újabbkori művészete körülbelül ugyanazon a fejlődésen esett át, mint a miénk. Kezdetben osztrák és német, később francia befolyás alá került, ma az École de Paris hatása alatt áll. Sajátosan jellegzetes, tisztára csak nemzeti színezetű művészet lengyel földön sem tudott kialakulni, bár voltak korszakai, midőn nemzeti jellege erősen kidomborodott. Ennek egyik oldala bizonyos mérsékelt, talán kissé hűvös mértéktartás a másfelől érkezett befolyásokkal szemben.

A kiállítási tárgymutató előszava helyesen utal például arra, hogy a francia impresszionizmus milyen lehiggadt formában érvényesült lengyel földön, amennyiben a téma jelentőségét nem tudta háttérbe szorítani, úgy, hogy a pusztán formai elemet nem kerekedtek a tárgyiak fölé.

Talán akképpen is lehetne fogalmazni ezt, hogy a lengyel festészet minden kialakulásában megőrzött valami józan és kijózanító naturalista hajlandóságot. Másrészt azonban volt benne annyi választékosság, hogy a naturalizmus nyersebb kilengéseit elkerülte. Bizonyos hagyománytisztelet is volt mindig benne, ez jól nyilvánult meg mai faszobrászatában is, amelyben régmúlt idők formavilága a mai lélek hajlandóságaival egyesül.

Különösen kimagasló, európai viszonylatban is újat teremtő egyéniség a múlt században sem akadt a lengyel művészetben és ma sem igen található. A színvonal jobb, mint az egyesek teljesítményei. S ha azt kérdezzük, hogy ma a képzőművészet melyik ágában teremt leginkább különálló karakterisztikus alkotásokat, alkalmasint grafikájára fogunk szavazni. A mai lengyel fametszet kifejező erejével, őszinteségével, formavilágának népies elemekre támaszkodó frissességével, archaizáló formai visszaemlékezéseivel valóban figyelemreméltó jelenség. Ötletes, de rikoltozó hangsúlyoktól tartózkodó mai plakátművészetük is.

A kiállítás iparművészeti része meglepően szép. Halvány és hamvas színekkel remekül összhangzó szövött holmi készül ma Lengyelországban. Finom apró mintákból és egy-egy szín csodálatosan finom árnyalataiból olyan díszes, néhány négyszögméternyi, alighanem csak faldíszül szolgáló szövetek ezek, amelyeknek mása sehol a világon nem található. Ezek a szőttesek előkelőek és gyöngédek, lágy álmodozás nyilvánul meg bennük, talán ugyanaz a tartózkodó hangulatosság, amely az egész lengyel képzőművészetre rányomja a bélyegét.

Amint a katalógusban olvasható, a lengyelek az utolsó tíz évben sűrűn látogatták a külföldet képzőművészeti kiállításaikkal. Évenként mintegy nyolc ilyen kiállítást rendeztek és úgyszólván minden képzőművészeti központot meglátogattak. Ez megszívlelendő példa lehetne számunkra, akik művészetünkkel a mai napig sem tudtunk kijutni Párizsba.

A Szépművészeti Múzeumnak két kiállítása nyílt meg ebben a hónapban. Az egyik Balló Ede emlékezetének volt szentelve. Balló a kilencvenes évek legjobban foglalkoztatott budapesti arcképfestője volt. A festés technikájának a régi mestereken felépülő biztos ismeretével és szorgalmas iparkodással festette meg kortársainak arcképcsarnokát. Mértéktartóan realista felfogással, gondosan kerülve minden benczúri neobarokkoskodást és színpadiasságot. Volt egy idő, amidőn Velazquez hatása alatt szélesen és levegősen iparkodott festeni, de működésének derekán nehézkesebb, zsírosabb festékű, sötétesebb ábrázolásmódra tért át.

Hátterei megsötétedtek és belőlük élesen emelkedtek ki az arcok és kezek. Egyszerű, polgári világfelfogású festő volt, aki minden hamisan előkelősködő beállítást került, de legtöbbnyire az ábrázolt megjelenésének inkább csak külsőségeihez tudott hozzáférkőzni, mint lelkiségének megértő visszatüröztetéséhez; az élet igazi elevensége ritkán járta át arcképeit. Mégis van néhány műve, amely a magyar portréfestészet java termékei közé számítható; Szoldatics Ferenc, Lotz Károly képmása ezek között a legkülönbek.

A múzeum másik kiállítása Perlmutter Izsák ama gondosan összeválogatott festményeit mutatta be, melyeket nevelt leánya, Ali Achmed Mirza hercegné ajándékozott a múzeumnak. Meg kell őszintén vallanunk, hogy egyik most kiállított festmény sem éri el Perlmutter fiatalságának kiváló művét, a vásár Besztercebányá-t, mely szintén a múzeumé. Fiatalkori naturalista-impresszionista festményei általában frissebbek, igazabbak voltak, mint későbbi, elnagyolt ecsetvonásokkal festett, rikítóan világos színekből összerótt, gyakran modorossá váló, etnografikus ízű interieurképei.

Ezekben a festményeiben hollandiai tartózkodása alatt tanult kompozíciós elemek furcsán keverednek össze a pleinairnek szobai környezetbe erőltetett, fénytől átvilágított színeivel és egy-egy színnek nem túlságosan sikerült tónuspótló uralkodásával. Ahol Perlmutter a naturalista látásmód keretein belül maradt, friss benyomásokat híven tudott feljegyezni, de ahol pleinair megfigyeléseiből nagyarányú, dekoratív stílust próbált kifejleszteni, az számára leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött.

A Szinyei Társaság tizenharmadik tavaszi szalonját rendezte, melyen idén is a fiatal művésznemzedéket juttatta nyilvánossághoz. Ezek a tavaszi szalonok nem csekély jelentőségűek a fiatalok érvényesülése szempontjából. ha az eddigi kiállításokon díjnyertesek és kitüntető elismerésben részesültek névsorában böngészünk, megtaláljuk benne Hincz Gyula, Pekáry István, Vadász Endre, Ámos Imre, Beck András, Istókovics Kálmán, Pohárnok Zoltán, Medveczky Jenő, Komjáti Wanyerka Gyula, Basch Edit, Barcsay Jenő, Basilides Barna, Boldizsár István, Goebel Jenő, Mattioni Eszter, Kontuly Béla, Novotny Emil Róbert, Simkovits Jenő, Iván Szilárd, Domanovszky Endre nevét, akik részben itt jutottak először szóhoz, vagy itt részesültek legelőbb elismerésben.

A társaságot ezeknek a tavaszi tárlatoknak összeállításában sohasem vezették egyoldalú szempontok, csak a művekben megnyilvánuló alakító erőt mérte le és nem törődött azzal, hogy miféle művészi iránynak híve a kiállító. És éppen az elébb felsoroltak névsora bizonyítja azt, hogy nem igen tévedett ítéletében, mert olyanok tevékenységét ismerte el, akik ma már számottevő tagjai nemcsak a művész-fiatalságnak, hanem művészetünk egyetemének is.

Ezért némi csalódással néztük végig az idei kiállítást, amely korántsem volt olyan örvendetes, mint az eddigiek. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy becsületes iparkodással és hellyel-közzel néha értékesebb eredményekkel egyáltalában nem találkoztunk rajta, de túlságosan iskolás, mintaképekhez igazodó volt ez az idei termés, majdnem teljes híjával figyelemreméltó egyéni megnyilvánulásoknak. Ezek nélkül pedig nem igen lehet művészetről szó.

G. Beck Judit, aki a Tamás galériában rendezte első gyűjteményes kiállítását, néhány év óta vesz részt Szinyeiék tavaszi tárlatain és a Kut kiállításain. Egy-egy festményével már eddig is feltűnt, így 1935-ben a Szinyei Társaságtól kitüntető elismerést nyert. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt. Csók impresszionista látásmódjától és világos színtarkaságától jókora utat kellett megtennie, míg egy berlini és párizsi tartózkodás után mai kifejezésmódjaihoz eljutott.

Most látott festményei ugyanis már semmi közösséget sem mutatnak első mestere művészetével: távol állnak az impresszionizmus formavilágától. Erőteljes és a világnyújtotta benyomásokat határozottan átstilizáló művek. Nem pillanatnyi helyzetek csillogó színpompáját iparkodnak megjeleníteni, hanem bensőségesen átérzett, belső festői víziókat tárnak elénk.

Volt egy idő, midőn Beck Judit dekoratív kompozíciók kialakításával is kísérletezett. Ma lemondott róluk és az egykori csillogó köntös helyett egyszerű és igénytelen külsőségekbe burkolja elképzeléseit. De amit bennük kifejezni tud, emberibb, mélyebb és értékesebb, mint régebbi műveinek világa. Bensőségesebbé és igazabbá vált, tartalom és forma egymásra találtak műveiben, szándékai nem maradnak megoldatlanok. Vöröses-barnás színskálája, összefoglaló, könnyed és széles festési módja szeretettel, elmélyedéssel öleli át egyszerű témáit, amelyek kiválasztásában az emberi élet tisztelete és a kicsinyekkel való mély együttérzés vezeti képzeletét.

Fenyő György, a Fraenkel-szalon kiállítója, régi ismerősünk. Hiszen a mostani idehaza már harmadik gyűjteményes kiállítása. Fenyőnek szerencsés körülményei lehetővé tették, hogy mohó ismeretvágyát ott és attól tanuljon, akitől csak akar. Bejárhatta a nagyvilágot, számos évet tölthetett Párizsban, Itáliában utazgathatott. Közvetlen szemléletből élvezhette végig a mai európai festészet evolucióját és válogathatott benne.

Ragaszkodása érzéki benyomásaihoz megóvta attól, hogy elvontan stilizáló művészeti irányok szolgálatába szegődjék, gyönyörködése a világ ragyogó színeiben meggátolta abban, hogy a természet csillogásáról megfeledkezzék. Hangulatos lélek is volt és volt idő, midőn ez a líraiság halkszavúvá, álmataggá tette formavilágát.

Ma, a férfikorba lépve, határozottabbá, hangosabbá lett. Ma már nem írhatnám róla azt, hogy festményein súlytalanul pihenő testek színességének egymásbafonódását adja, mely érzelmes és kissé fátyolos színtarkasággá lágyan olvad össze. Most látott festményei jóval dinamikusabbak, nyugtalanabbak, mint a régebbiek. Nagyobb színbeli ellentételezést adnak, jóval harsogóbbak, mint az egykoriak. A teret, a tárgyak testiségét erősebben hangsúlyozzák, nem a színek lágy összeolvadását, hanem erős egymásbacsendülését használják fel illuziókeltésre.

Kelemen Emil, aki ezúttal negyedik gyűjteményes kiállítását rendezte, nehezen és küzdemesen kialakuló művészek közé tartozik. Nem csatlakozik semmiféle művészeti csoportunk törekvéseihez, a maga útjain jár. Brutális erővel iparkodik elképzeléseit megfesteni, amelyek harsány expresszivitása minden hétköznapi tetszetősséget kerül és inkább a groteszkséget keresi. Ma már vannak kétségtelen olyan festményei, amelyeken a szándék és megoldás egyensúlyba jutott, hovatovább el fog érkezni odáig, hogy teljesen befejezettre alakítja ki a maga különleges képzeletvilágát.